Susanne Forward: Mérgező szülők

A két, családon belüli erőszakról szóló, magyarul megjelent alapkönyv közül ez a másik. Azt kell mondanom, hogy míg a Trauma és gyógyulás nagyon jól megírt, terapeutáknak szóló, professzionális mű, addig a Mérgező szülők egy tipikus önsegítő könyv: olvasmányos, laikusoknak szóló, esetenként kissé hatásvadász, de alapvetően jó fajta, hasznos.

A könyv tehát elsősorban laikusoknak íródott, de szakmabeliek is haszonnal forgathatják, sőt, a második fejezetben egy csomó működőképes gyakorlati tanácsot kapunk traumatúlélők segítésére. De kezdem az elején.

Két részből áll a könyv, az első felében szülőtípusokat sorol fel a szerző, és megtudhatjuk, melyikkel miért nehéz felnevelkedni. Az összes szülőtípushoz egy csomó esetismertetést mellékel, és elég jól lefedi a nevelési hibákat, tehát elég valószínű, hogy valamelyik fejezetben az ember a saját szüleire ismer rá. Az összesen hat szülőtípus a legelviselhetőbbtől kezdődik ("Az alkalmatlan szülő") és fokozatosan durvul be (irányító; alkoholista; szavakkal verő) egészen a lehető legdurvábbakig (testi erőszak; szexuális erőszak). Rengeteg esetet közöl, amik nagyon életszerűek, és míg az első fejezetekben hajlamos vagyok kissé mentegetni a történetekben szereplő szülőket (miért kell valakit mindjárt mérgező szülő-nek nevezni azért, mert nem állt mindig a helyzet magaslatán), addig az utolsó fejezetben már legszívesebben személyesen keresném fel és lőném tökön a leányát megerőszakoló nyomoroncot.   

Miután megismerkedtünk a szülők által elkövethető leggyakoribb hibákkal, a könyv második felében a terápiás lehetőségek jönnek. Ez főként arról szól, egyedül mit tehet az ember otthon a sérelmeivel, anélkül, hogy pszichoterápiára menne. Elég értelmes kis gyakorlatok, írásos feladatok és végiggondolnivalók szerepelnek a könyvben. Arra azért kitér a szerző, hogy ha bántalmaztak, pláne megerőszakoltak a szüleink (vagy egyéb gondviselőink), akkor ne egyedül csináljuk, hanem legyen kéznél egy terapeuta vagy valami önsegítő csoport legalább. Mert az túl nehéz. Szerintem amúgy elég jó ez a rész, mivel egyrészt a gázos szülőkkel rendelkező olvasó rájön, hogy nem egyedi eset, számtalan emberrel történtek hasonló dolgok, esetismertetésekben magára / szüleire ismerhet, másrészt gyakorlati tanácsokat is kap a megküzdéshez. Harmadrészt kap egy képet arról, hogy mégis milyen lehet a pszichoterápia, és esetleg korábbi előítéleteit legyőzve akár el is mehet. 

Egy dologban nem értek feltétlenül egyet Susan Forwarddal. Bántalmazottak terápiáját illetően a trauma feldolgozása nagyjából ugyanúgy zajlik a legtöbb terápiás irányzat szerint, ugyanaz a lényeg. Abban különböznek, hogy kell-e konfrontálódni személyesen a bántalmazókkal, vagy sem. Susan Forward szerint kell, és konfrontáció nélkül nincs teljes gyógyulás. Ő is leírja, hogy más terapeuták ezt máshogy (rosszul) gondolják, de attól még így van: muszáj odaállni apád elé és közölni vele, hogy téged mindig is zavart, hogy ivott, megvert és letaperolt. Ebben nem értek egyet Forwarddal, mert szerintem a konfrontáció nem elengedhetetlen feltétel. Meg különben sincs olyan pszichoterápiában, hogy valamit "muszáj". De tény, hogy neki több tapasztalata van bántalmazottakkal, mint nekem, szóval tiszteletben tartom a véleményét.

Kicsit félrevezető a könyv bevezetője / címe / fülszövege, mert bár tényleg főként a bántalmazó szülőkre koncentrál, azért nem csak erről szól: olyan szülőkről is egy csomó szó esik, akik nem verték agyon a gyereküket, csak mondjuk sokat kritizálták vagy ilyesmi. Tehát olyanoknak is jól jöhet a könyv, akiknek nem mindjárt mérgezőek a szüleik, hanem csak valami hétköznapi érzelmi zsarolásban utaznak.