Joyce Maynard: Otthon a világban

A könyv Joyce Maynard nevű amerikai újságírónő memoárja, beleértve küzdelmes gyermekkorát és felnőtt éveit. Ki az a Joyce Maynard és miért olvasom a memoárját? Mert egyszer régen megvettem egy leárazáson, sokkal később pedig olvastam Salinger-könyveket és értesültem Salinger titokzatos életmódjáról, még később pedig feltűnt, hogy Joyce egy ideig Salinger csaja volt, és erről írt memoárt. De azt hiszem, az Otthon a világban olvasóinak 99, esetleg 100 %-a valójában Salingerre kíváncsi, nem pedig Joyce Maynard-ra.

Ez most elég szubjektív lesz. Jó, mindig olyanokat írok, de most nagyon. Szóval Joyce anyja zsidó, borzasztóan becsvágyó, rém intelligens és mindenbe beledumál. Apja festőművész, de nem fut be, és alkoholista. A könyv eleje arról szól, hogy Joyce írásokat és ötleteket küldözget mindenféle lapnak, színdarabot ír hétévesen, minden második oldalon értesülünk róla, hogy iszonyú tehetséges író. Amikor 18 éves, nem átall levelet írni a New York Times-nak, hogy írna nekik egy cikket, meg is írja, van róla kép is, lásd alább; majd kap egy levelet Salingertől, hogy hű, milyen tehetséges. Addig leveleznek, míg Joyce meglátogatja a 35 évvel idősebb írót, egymásba szeretnek, otthagyja az egyetemet és a Times-nál kapott címlapszerkesztő gyakornoki állást, és odaköltözik Salinger világ végi viskójába. Salinger makrobiotikus ételeket etet vele, meditálnia kell, amire képtelen, a szex nem megy, Salinger elviszi egy homeopata nőgyógyász nőhöz, de az se segít. Végül Salinger egyszercsak kirúgja. Ezt Joyce nem heveri ki.

Később Joyce vesz egy házat, ír pár regényt, az egyikből film is lesz, férjhez megy egy festőhöz, lesz három gyönyörű gyereke, elválik, meghalnak a szülei, vesz egy új házat, húsz évvel a románc után pedig kitalálja, hogy memoárt ír Salingerrel való viszonyáról. A duma hozzá az, hogy szegény Joyce világéletében titkolta a szégyellnivaló dolgokat, apja alkoholizmusát, saját evészavarát, vaginizmusát, ez így nem mehet tovább, most mindent szépen kitereget, és azt sem hajlandó eltitkolni tovább, hogy elbánt vele a híres író.

Joyce Maynard szegény láthatólag megelőzte korát: eleve akkor volt anorexiás, amikor az még nem volt divat, de főként mert Joyce egy blogger. Csak saját magáról ír, az összes cikkében és könyvében, a "fikciót" is a saját életéből veszi, sok évig rovata van valami nőklapjánál, ahol a családja életéből közöl kisszíneseket, más lapoknál a véleményét írja meg az aktuális társadalmi helyzetről. Az összes olvasói levelet elolvassa, sok olvasójával hosszan levelez. És persze mérhetetlenül és minden képzeletet felülmúlóan rinyál. Borzalmasan idegesítő. Egyrészt elképesztően önző, és soha, egyszer sem merül fel, egyik történetben sem, hogy a másik félnek is lehettek érzelmei vagy véleménye. Egyféle világ létezik: ahogy Joyce látja. Nem csupán nem ír arról, hogy az adott krízis során a férje vajon mit gondolt/érzett: fel se merül, hogy egyáltalán valamit gondolhatott. Másrészt Joyce saját boldogtalan életéért mindenkit hibáztat, általában az a baj, hogy nem figyeltek rá eléggé. Mondok egy példát, a férjéről van szó.
"Egyszer annyira kiborított a közönyével, hogy odaálltam elé egy nyitott szárú ollóval egy hajtincsemen és közöltem vele: - Levágom a hajamat! - A te hajad - vonta meg a vállát."
Jesszusom, ez mennyire olcsó hiszti már. Pontosan ugyanezt válaszoltam volna én is.

A könyv minden szava egyébkét arra utazik, hogy empátiát ébresszen és megsajnáljuk szegény Joyce-t, akire nem figyeltek, akinek a férje kiment elszívni egy cigit, mielőtt levezette volna a szülését, akit rosszul neveltek, akit csak háromszor vettek fel a New York Times-hoz dolgozni, de mindháromszor otthagyta. Sajnos szemernyi empátiát nem ébreszt bennem, csupán felhúzom magam a rinyálásán. Úgy ír, mintha ő lenne az egyetlen ember a földön, akinek nem voltak tökéletesek a szülei. Mintha egyedül az ő apja lenne alkoholista az egész világon, egyedül az ő anyja olvasott volna bele a naplójába, mintha egyedül ő nem lenne elégedett a testével, és egyedül őt hagyta volna el a szerelme a világtörténelemben, és ezek miatt az élmények miatt most valamit érdemelne. És bár tényleg voltak nehéz időszakai, hülyeségeken rinyál. Jaj, a fiam nem vitte ki a koszos tányért, amikor rászóltam. Jaj, húszéves koromban megvizsgált egy nőgyógyásznő. Jaj, a buddhista pasim makrobiotikus ételekkel etetett, tökkel meg párolt borsóval. Life sucks, wear a fucking helmet.

Mindemellett azért a vége felé tényleg megsajnálom a nőt, mert valóban szar lehet így élni. Minden kapcsolatot tönkretesz, mert akkora figyelemre van szüksége, amit senki sem képes megadni, mérhetetlenül becsvágyó, akkora sikereket akar, amit soha nem fog elérni. Sokak szerint azért írta meg ezt a könyvet, mert pénzt akart Salingerhez fűződő emlékeiért, de szerintem leginkább figyelmet akart.

Mégis, ahhoz képest, hogy utálom a csajt, egy csomó mindenen elgondolkodtam a könyv kapcsán, és aláírom, hogy ezekért érdemes volt elolvasni. Egyrészt azon gondolodtam csomót, hogy miért utálom ennyire ezt a csajt (pl. mert becsvágyó és rém erőszakos, és az ilyen nőktől én félek). Aztán a Salingerrel való kapcsolatán, ahogy levélben egymásba szeretnek, és bár a vak is látja, hogy ez csupán a tipikus illúziókra épülő szerelem, és nyilvánvalóan kudarcra van ítélve, ők nem látják. Világok választják el ezt a két embert, dimenziók, teljesen mást akarnak az élettől, Salinger magának való, Joyce hisztérikusan figyelmet akar, mégis hogyan képzelték ezt? És igen, léteznek ezek a kapcsolatok, amikor valami apró részlet stimmel, és ezért az összes többi különbség és intő jel ellenére végzetesen beleszeretünk valakibe. Amikor nem azt az embert szeretjük, hanem az illúziót. Ezek gyönyörű szerelmek, és elmúlnak abban a pillanatban, mikor tényleg összejön a pár. És még Salinger figuráján gondolkodom, Joyce nem túl hízelgő képet fest róla, én mégis őt sajnálom meg leginkább az egész könyvben, ahogy különféle vallásokban és különféle totál megalapozatlan szerelmekben mintha kétségbeesetten keresne valamiféle választ vagy megnyugvást. Persze, ki tudja, milyen valójában, itt csak az elhagyott és mi tagadás, kissé bosszúszomjas exnőjét halljuk.

És akkor még az a tény, hogy Joyce szerint Salinger naponta ír, már legalább két regényt megírt, mire ő ott járt, és az volt húsz éve. Soha senkinek nem mutatja meg és nem adatja ki, csak magának ír. Milyen lehet így írni? És... miért? Ez is nagyon elgondolkodtató, de ezekről az előbb írtam a blogomban, úgyhogy itt nem részletezem. Az mindenesetre bizonyos, hogy a homeopátiában és a makrobiotikus étrendben kell, hogy legyen valami, mert Joyce-nak húsz évvel ezelőtt azt mondta Salinger, hogy ezek segítségével 120 évig fog élni, és ha jól tudom, idén tölti be a kilencvenet.

Szóval összességében közepesen megírt, ám rém idegesítő könyv, de mégis nagyon érdekes és meglepően sokat gondolkodtam rajta. Joyce végül kiharcolta magának a figyelmemet, még a wikipedia szócikkét is elolvastam.

Joyce Maynard honlapja
— Eddig 12 hozzászólás