Paul Auster: Utazások a szkriptóriumban

Egy öregember ül egy szobában, nem tudjuk, miért. Ő sem tudja. Valószínűleg bezárták oda, valamiféle tárgyalása lesz (?) vagy legalábbis valakik számon akarnak kérni tőle valamit. A szoba összes berendezése egy ágy és egy íróasztal, a redőnyt meg nem lehet felhúzni. Az íróasztalon fotók, amiket többnyire nem ismer fel, és írások, amiket néha elolvas. Időnként látogatói érkeznek, mi meg lassan sejteni véljük, hogy ez itt az öreg író valószínűleg, a látogatók meg a regényalakok, akiket megteremtett. Többnyire neheztelnek rá, bár nem mindenki. Abszurd, nyomasztó, szokásos Paul Auster-sztori, egyetlen hibája, hogy kissé rövid, egy óra alatt el lehet olvasni. És hát persze akkor élvezetes igazán, ha az ember olvasta előzőleg a Paul Auster-életművet, és felismeri a látogatókban, hogy jé, hát ez a csaj A végső dolgok országából, és érti, hogy Peter miért ragaszkodik hozzá, hogy fehérbe legyen öltözve, meg hogy egyáltalán, adott szereplő miért utálja a szegény öregembert. Én legalábbis nagy részüket felismertem, volt, akiket nem. Kicsit az az ember benyomása, vagyis az enyém, hogy az író itt elbúcsúzik a képzeletbeli ismerőseitől. A misztikus Szobákat meg külön szeretem. Ha ez az utolsó Paul Auster-könyv - mert az író már valóban öregember - akkor ez egy remek és Austerhez méltó utolsó könyv. — Eddig 1 hozzászólás