Fejős Éva: Hello, London

Hát igen, engem is elért a végzet. Én különben sose akartam Fejős Évát olvasni, hiába, hogy a baráti körömben sláger, mert én egyáltalán nem értem azt az elgondolást, hogy olvassunk rossz könyveket és röhögjünk azon, hogy milyen rosszak. Az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz könyveket olvassak. Azonban anyukám Fejős Évát kért karácsonyra, úgyhogy megvettem ezt, és hazafelé a vonaton kiolvastam.

Valójában én annyira rettenetesen rosszra számítottam, hogy ahhoz képest ki lehetett bírni. Kellemesen csalódtam Fejős Évában, mondhatni. Annyi rosszat hallottam már róla, meg még pluszban erről a könyvről is, hogy annál mondjuk tényleg csak jobb lehetett. Egy buta limonádé, tele klisékkel és életszerűtlen párbeszédekkel, de különben szórakoztató.

A történet azzal kezdődik, hogy Luca felébred a kómából hat év után. A kóma előtt jól menő modell volt, csak aztán belekeveredett valamibe. Hogy mibe, arra persze nem emlékszik pontosan, de majd szép fokozatosan kiderül. További szereplők: egy Helen Schmidt nevű nő, aki régen evészavaros modell volt, most már idősebb, gyereket szeretne, de egy orosz béranya révén, úgyhogy a történet ezen szála néha Moszkvában játszódik. És van még egy pasi, basszus, nem emlékszem, hogy hívják, aki elvált, van egy kisfia, és cukrász egy pékségben, de lehet, hogy befut webes sorozatával. A kisfiú baromi idegesítő módon mindenre azt mondja, hogy "az nagyon lol", de olyan helyzetekben is, ahová egyáltalán nem passzol.

Tehát több szálon fut a történet, amelyek persze összeérnek. Van krimi és szerelmi szál is, valamint a női lét vívódásai meg a modellszakma nehézségei. Mondom, én rosszabbra számítottam.

Anngel is olvasta és ő még idézetekkel is szolgál

Rados Virág: Bipoláris

Egy betegemtől kaptam ajándékba a könyvet, és sokáig nem volt kedvem elolvasni (nem akarok pszichiátriáról olvasni, amikor végre eljöhetek onnan), míg végül rávettem magam. Gondolom, az emberek szerint szeretnem kéne ezt a könyvet, ha meg nem szeretem, akkor biztos azért, mert pszichiáter vagyok és, mint ilyen, biztos nem a betegekkel lojális, úgyhogy szeretném leszögezni, hogy nem szerettem ezt a könyvet mint ember. De komolyan, bocsánatot kérek, én nem tehetek róla, hogy nem tetszett.

Először is, untam, márpedig én egészen ritkán unok könyvet. El tudom képzelni, hogy az unalmasságában esetemben valamekkora szerepet játszott a szakma-faktor, és laikus olvasónak határtalanul izgalmasak a pszichiátria udvarán cigiző különleges figurák, én meg tíz éve őket látom, ha kinézek az ablakon. Egyszer valaki mesélte, hogy a kolumbiai haverja fel nem bírja fogni, mit eszünk Marquez-en, semmi extra.

A főszereplő csaj, Péceli Rita tehát bipoláris zavarban szenved. A bipoláris zavar azt jelenti, hogy az embernek depressziós fázisai vannak, amikor nagyon levert, az önbizalma nulla, rosszul alszik, nincs étvágya, indokolatlan bűntudata van, a legapróbb dolgokban sem bír dönteni, és legszívesebben meghalna; valamint vannak mániás fázisai, amikor alig alszik, pörög ezerrel, nagyon felelőtlen, és az élet királyának érzi magát. A bipoláris zavar biológiailag meghatározott kórkép, vagyis a fenti fázisok kezdete és vége nem ilyen-olyan élethelyzeti krízis kapcsán indul, hanem csak úgy magától.

Rita tehát néha depressziós, néha mániás, ezekben az esetekben néha pszichiátriára kerül, majd kikerül onnan, ezek között pedig az emberek rendes életét éli, dolgozik, pasizik. Sajnos nem nagyon szimpatikus. Nem azért, mert bipoláris, hanem mert egy önző... lány. A párkapcsolati zűrjeit egytől egyig a bipoláris zavar számlájára próbálja írni. Valóban nehéz kiegyensúlyozott párkapcsolatot fenntartani, ha az ember bipoláris, de Rita kapcsolataiban, nos, nem ez tűnik a problémának, vagy legalábbis nem csak ez, és nem tetszik, hogy önzését betegségével takarja. Még a végén azt hiszik az olvasók, hogy az összes bipoláris önző hisztérika, ami nincs így.

Emellett a történet felszínes, nem elég mély és nincs jól megírva, hanem lapos és klisékkel teli. Maga a szöveg, a megfogalmazás, a mondatok, a szavak, stílustalan, semmilyen. Sajnálom, mert szívesen szerettem volna a könyvet.

A pszichiátriai részével egészen kevés problémám van, a betegséget, a gyógyszerelést, a környezetet viszonylag valósághűen ábrázolja. Amellett, hogy nem tetszett a könyv, azért azt el kell mondanom, hogy alapvetően klassz dolognak tartom, hogy megíródott, mégpedig azért, mert mint minden pszichiátriai betegséggel, így a bipoláris zavarral szemben is rengeteg az előítélet és semmit sem tudnak róla a népek, épp a múltkor olvastam egy blogon, hogy Széchenyi István naplóit olvasgatva lejön belőle, hogy elmebeteg!!!! és akkor ezen vitáznak ott a jó képességű kommentelők, hogy a legnagyobb magyar egy őrült. (Széchenyi bipoláris volt, vagyis néha depressziós volt, de akkor nagyon, néha meg pörgött ezerrel). Biztos, hogy a könyvet olvasva a bipolárisok is örülnek, hogy mások is érzik magukat úgy, mint ők, és a hozzátartozók talán jobban megértik, min megy keresztül ilyenkor a beteg. Szóval mindenképpen hasznos és bátor dolog felvállalni a betegséget és könyvet írni róla, ezt meg kell hagyni.

Eleanor Brown: Nyakunkon a boldogság

Hogyan sikerült azt a címet, hogy The Weird Sisters, Nyakunkon a boldogságnak fordítani, nem tudjuk, a regény fordítója mindenesetre nyilatkozatban határolódott el a címtől. Így együtt a cím meg a címlap csajos romantikusregényt sugall, pedig ez azért nem tipikusan az a könyv.

A regény három lánytestvérről szól, akiknek az apja kisvárosi professzor, Shakespeare-kutató. A lányok úgy nőttek fel, hogy az egész családban mindenki minden percben olvasott, de úgy, hogy félbehagyott könyvek hevernek szerte a lakásban, olvasnak evés, sorbanállás és főzés közben is. A lányokat természetesen Shakespeare-hősnőkről nevezték el. Apjuk általában Shakespeare-idézetekben kommunikál velük, például amikor Cordelia kap egy levelet apjától, amiben csupán annyi áll, "Gyere, kérjük az istenek kegyét / könnyítsék anyánk szenvedéseit", akkor egyből tudja, hogy haza kellene utaznia, mert anyja rákos.

Tehát Cordelia, aki foglalkozására nézve kallódó, felelőtlen hippilány, és gyanús, hogy véletlenül teherbe esett, valamint a kosztümös csábító, Bianca, akit épp kirúgtak new yorki állásából, mert sikkasztott, hazautaznak a szülői házba. A harmadik, legidősebb leány, Rose már eddig is ott lakott, mert ő nem költözött másik városba. Rose-nak vőlegénye van és rendes állása, és ő az a típus, aki mindent rendben tart a ház körül meg odafigyel, hogy mindig minden jól menjen. Anyjuk tehát elkezd járni a kemoterápiákra, a lányok meg eleinte titkolják titkaikat (például a terhességet meg a kirúgatást), és próbálják megtalálni a helyüket az életben, vagy abban a kisvárosban, folytatva az eddigi életmódjukat vagy épp új utakat tervezni.

Ez nem egy romantikusregény, hanem emberi kapcsolatokról szól ugyan, szülő-gyerek és párkapcsolatokról is, de mindenekelőtt a három lánytestvér kapcsolatáról, amelyek meglehetősen terheltek, sokszor rettenetesen utálják egymást, kettő szövetkezik egy ellen, a középső lány szenved, mert nem kap figyelmet, és hasonlók. Nagyon tetszik, hogy a történetet többes szám első személyben meséli valaki, aki em az egyik vagy a másik lány, hanem mindhármuk, mintha egy közös tudatuk lenne és az lenne a narrátor, érdekesebbé teszi a könyvet. Érdekes, szórakoztató, laza könyv volt, női problémákkal és Shakespeare-idézetekkel.

Lobo is olvasta

Mike Lepine & Mark Leigh: Pets with Tourettes

Azt mondta a férjem, erről is kell írnom, mert ez is könyv és olvastam. Valójában képeskönyv, a haverjáról kapta karácsonyra, és ékes iskolapéldája azoknak a dolgoknak, amiknek tumblr-en a helye. Nem pedig papírra nyomtatva.

A képeken kis állatok vannak, akik szövegbuborékban változatos, nagyon csúnya, főként szexuális tartalmú szavakat mondanak. Mert Tourette-esek, azért. Olyanok, hogy nagyon aranyos kis cica azt mondja, hogy "Fucking shit piss fucker shit shit arselicker felching shit bastard ringpiece!". De nem akarom elspoilerezni az egészet, nagyjából erre a stílusra számítsunk. A kis állatok nagyon cukik, a szavaik pedig nagyon durvák.

Úgy húsz másodpercbe kerül végiglapozni, és igazán csak egyetlen kérdés marad az emberben a végére. Miért??? És aztán amikor képet keresve a bejegyzéshez az ember ráklikkel az amazonon, akkor vetődik fel a következő kérdés: miért van második rész is???

Lénárd Sándor: Egy nap a láthatatlan házban

Lénárd Sándort különben onnan ismerem, hogy még valamikor egyetemista koromban bementem a Bélához, aki a könyvesboltos Sopronban, és mondtam neki nyafogva, hogy adjon már valami jó könyvet, és ő adta a Völgy a világ végén címűt. A láthatatlan ház a Völgy...-höz hasonlóan a brazil éveiről szól, konkrétan az történt, hogy Szerb Antalné, aki lelkes levelezőtársa és rajongója volt a brazil őserdőbe szakadt romantikus vadember polihisztor hazánkfiának, megkérte, hogy írja le egy napját. Lénárd meg szerintem az életben is egy sokatbeszélő ember lehetett, ráadásul akkor már egyedül élt, úgyhogy leírta egy regénnyi terjedelemben. (Lénárd kalandos életéről írtam pár sort itt a másik könyvénél.)

Szóval elmeséli a napját, reggeltől. A nap során főként kertészkedni kell, a dzsungelben mindenféle kártevő akarja megenni az ember növényeit, Lénárdnak pedig sok növénye van, fele helyi, másik fele pedig a Föld más részéről származó haszonnövény, vagy például fenyők, amelyeket ő ültetett. Reggelizik, ebédel. Néha közben beesnek orvosi ellátásért emberek, mindenféle korú és nemű, változatos problémákkal. Délután a szerző inkább már olvas, ír, fordít és leveleket ír a világ minden táján meglévő levelezőtársainak minden nyelven.Természetesen a nap során erről vagy arról eszébe jutnak gondolatmenetek, és így azt is megtudjuk, miről mi a véleménye, valamint sok emléket idéz fel, a Micimackó latin kiadatásának történetétől kezdve a helyi bűnügyekig.

Megmondom, miért szeretem ezt a könyvet. Hát, ez elég közhelyes lesz, de így van. Lénárd Sándort az életben én egyáltalán nem kedvelném, szerintem pontosan az a fajta mindenkivel haverkodó, nagyhangú, fontoskodó, kultúrsznob nárcisztikus férfi lehetett, akiket nem kedvelek. Aki csak Bachot hajlandó hallgatni, aki egyáltalán nem nyitott a modern világra, aki a Micimackót képes latinra lefordítani (klassz dolog; én azokat a tevékenységeket szeretem, amiknek van értelme). Az a tipikus magyar férfi, aki mindig mindent jobban tud. És akkor észre kell venni, hogy pár dologban hasonlítunk, és ezért szeretem, mert tetszik nekem, hogy egy tőlem ennyire különböző ember egy másik korban néha az én véleményemet írja le dolgokról. Az egyik az, hogy Lénárd akármerre megy, a II. vh-s Rómában és a brazil őserdőben is iszonyú fogékony az apró, jó dolgokra az életben, észreveszi őket és örül nekik. Az egy nap, amit leír, tele van örömmel, a szalonnától kezdve, amit reggelizik, az esti intellektualizáló levelezéséig. Hogy látja az életben, hogy mi a szép. Én is ilyen szeretek lenni, nem biztos, hogy mindig gyakorlom, de értem a lényeget. A másik, amiért szeretem, az a természet szeretete akár az emberi alkotásokkal szemben, pedig a természet nem mindig kegyes Lénárdhoz és napi egy órát kell hangyairtással töltenie, ha nem akarja, hogy megegyék. Viszont saját patakja van és képes beszólni arra, hogy valahol a falból egy csőből jön a víz és abból kell inni, az tuti nem normális dolog. Én idáig nem megyek el (amúgy is ma már műanyagpalackban veszed a vizet a boltban, és az már a természetesebbik verzió, ha a csapból jön), de lényegét tekintve hasonlóan gondolkodom.

Olvastam valami könyvismertetőben, hogy ez a regény a honvágyról szól, mert anyanyelvén írja és mert Magyarországról hozat paprikás szalonnát, nekem nincs ez az érzésem. Nekem az az érzésem van, hogy Lénárd sok helyen élt, és most van ott, ahol szeret lenni, a saját patakja meg erdője mellett. Nyilván magányos, amit levelezéssel old meg, nekem ez is rendben van.

"Az ember nem élhet csak emberek között. Szüksége van a fák társadalmára. Földet, áldott termőföldet csak a fák gyártanak neki. Nap ellen, eső ellen csak a lombok védik. Leghívebb barátunk a fa: jól teszi, aki fából farag magának védőszentet, s imádkozik hozzá."

Rendben, néha kissé pátoszos, ugyanakkor nekem tetszik, hogy Lénárd nem egy álszent öreg hippi, nem a panellakás tizedik emeletén írja ezeket a sorokat, mint én, hanem tényleg ott a völgyében a fáival meg a termeszeivel.

Lénárd Sándor: Római történetek

Lénárd Sándor, az egy érdekes figura. Azért kezdem azzal, hogy róla mesélek, mert gyakorlatilag az összes könyve önéletrajzi ihletésű vagy szimplán napló vagy önéletrajz. Lénárd 1910-ben született Budapesten, majd orvosi egyetemre ment Bécsbe. Az egyetem alatt már látható volt, hogy zsidó származásából itt még baj lesz, ezért 1938-ban Rómába menekült és ott orvoskodott meg polihisztorkodott, amely utóbbi alatt főként fordítást, tolmácsolást, idegenvezetést és az amerikaiaknak való kémkedést kell érteni. Ez utóbbiról persze nincs adat, csupán feltételezés. 1951-be fogta magát és Brazíliába vándorolt ki, ahol felcserként dolgozott, közben tovább polihisztorkodott, egyrészt lefordította a Micimackót latinra, ami több kiadást is megért, valamint megnyert egy tévés műveltségi vetélkedőt. Ebből a kettőből lett pénze, hogy vegyen először egy patikát, aztán meg egy telket saját forrással meg patakkal a Donna Emma völgyben, ahol a környékbelieket gyógyítgatta meg olvasott meg írt, valamint kiterjedt levelezéseket folytatott a világ minden tájával, a kor nagy művészeivel, new york-i irodalmárokkal meg Szerb Antal özvegyével. Öregkorában még megvádolták, hogy bujkáló náci háborús bűnös (mert mit keres valaki Dél-Amerikában a II. vh. után), de aztán ez tisztázódik, és 1972-ben hal meg infarktusban a brazil telkén. Az életéről és az írásairól részletesebben itt van egy jó oldal. Nem igazán említik a források, hogy szerzett-e orvosi diplomát egyáltalán? Mert az egyetem alatt is főként a bölcsészkarra járkált át, aztán meg ugye háború lett, ahol bárkinek elveszhettek az iratai. Úgy tűnik, illetlenség ilyen illusztris, nagy nevű polihisztorok esetében ilyesmit firtatni, nekem azért meggyőződésem, hogy nem szerzett. Attól még persze jól ír.

A római történetek értelemszerűen a Rómában töltött évekről szólnak. Lénárd egy kalandos figura, aki mindenkivel összespanol (komolyan ez rá a legjobb kifejezés), a legnehezebb körülmények között is képes Bachot zongorázni, minden nyelven tud, és közben zajlik körülötte a második világháború, illetve előkészületei. A könyv két történetet tartalmaz, az első 1938-ban, a második pedig 1943-ban játszódik Rómában.

A 28 éves Sándor ide érkezik meg egy darab kofferrel, mert a lassan nácivá váló Ausztriában már nem maradhatott. Szobát bérel, villamoson alszik, vérnyomást mér pénzért és mindenféle fura alakokkal ismerkedik meg, bárót, artistát és takarítónőt beleértve. Egyszer a könyvtárban megismerkedik egy közgazdásszal, akivel megegyeznek, hogy Lénárd lefordít neki egy közgazdaságtani könyvet asszem hollandról olaszra, mondjuk hollandul pont nem tud, ezért délelőtt hollandul tanul, délután fordít. Lénárdnak jó humora van, az a fajta fanyar humor, ami a 20. század elejének férfi íróira valamiért gyakran jellemző. A történetben kalandok, párbeszédek, és elgondolkodó visszaemlékezések váltogatják egymást Róma leírásával. Az ember könnyen kedvet kap odautazni, annyit olvasunk kis terecskékről, sikátorokról, parkokról és mindenféle finom olasz ételekről frissen sült paradicsomos foccaccio-n át presszókávéig. Itt egy részlet az elejéből, ami nekem eléggé tetszik:

"Az ember huszonnyolc éves korában már nehezen kezd új életet. Gyökerei vannak, valamit tanult már, el is ért valamit. Tőkéje van: barátai, a boltosok bizalma, egy nyelv, melynek minden titkát ismeri, amely ismert világát látszólag tökéletesen leírja. Ha filozófus, már készen áll rendszerének alapja. Ha költő, már ismeri a hangját. Ha cipőkereskedő, megvannak az összeköttetései. Sebei már lassabban gyógyulnak, mint tizennyolc éves korában. Kis, szklerotikus foltok képződtek ereiben, a szemlencséje már kevésbé rugalmas, a nagy szerelmeken túlesett, vagy legalábbis azt hiszi, szereti szokásait, kedves íróit, kedves sétáit. Nem jó újrakezdeni."

A második történet 1943-ban játszódik, itt Lénárd már nem egyedül, hanem szerelmével, Dianával él egy tetőtéri lakásban, ahol zongoráznak, szerelmeskednek és éheznek, valamint haverjaikkal politizálnak, hallgatják a háborús híreket rádión, útlevelet akarnak szerezi ide vagy oda, és Mussolini bukásában reménykednek (ez meg is történik.)

Mindkét rész klassz, Lénárd ugyan általában rossz körülményei vagy a politikai helyzet miatt kesereg valamennyit, de alapvetően optimista, van humora, és igen hangulatosan ír Rómáról, a városról, az olaszokról, a szerelemről, az ételekről, és az ottani mindenféle emberekről.

Roger Zelazny: A fény ura

Roger Zelazny a hatvanas években írta a könyvet, Hugo-díjat kapott érte, és a borító hátulján Neil Gaiman életi a regényt. Zelazny a hatvanas években ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyik megváltoztatta a sci-fi műfaját, ő például mitológiát kevert bele, némelyik könyvében a görög, másikban az amerikai indián mitológiát dolgozza fel sci-fi-ben. A fény urában a hinduk kerülnek sorra. Ez egy híres könyv, nagyon sok embernek tetszik, senkit se riasszon el tőle, hogy én személy szerint itt fanyalogni fogok. Meh.

A történet a következő. A Föld már nem létezik, egy telepesbolygón vagyunk, ahol két kaszt van, a pórnép meg az istenek. Az istenek gyakorlatilag egy csapat ember, akik magukhoz ragadták a technológiai fejlődés feletti irányítást és ezt megtartották maguknak, valamint ezáltal tökélyre fejlesztettek egyes szunnyadó képességeket, így némelyiknek ilyen-olyan "szuperképessége" van. Ezek hindu istenek neveit viselik és úgy is viselkednek, emellett testcsere révén az öröklét kérdését is megoldották. Azonban egy Sziddhártra nevű herceg, aki valaha maga is az istenek közé tartozott, most inkább mégis segíteni szeretne az embereken. Ebből adódóan aztán cselszövés, árulás, intrika, valamint démonok, istenek és emberek közötti látványos csatajelenetek adódnak. Látványos, meseszerű, csillogó, akárcsak a hindu mitológia. Természetesen felvet néhány vallási, illetve társadalmi kérdést is, melyeket részben válaszol meg.

Nyaraláson olvastam, jó volt, lekötött. Valószínűleg a hatvanas években elképesztően nagy újdonság volt egy ilyen regény, ahol a műfaji határokat feszegetve szépirodalmat, mitológiát, mesét és science fictiont keverünk össze némi társadalomkritikával és akciódús csatajelenetekkel. Sajnos azóta született több száz hasonló történet, így A fény ura így 2011-ben olvasva cseppet sem érződik újszerűnek. Ettől még persze szórakoztató.

A másik, még szubjektívebb szempont, hogy én különösebben nem rajongok ezért a megoldásért, amikor létező mitológiai mondát másik korba helyezünk, ráadásul nem is szeretem ezt a fajta meseszerű, fantasyvel, misztikummal kevert scifit, mert én személy szerint a klasszikus scifit szeretem, vagy a cyberpunkot, vagy az akciót. Ez van, nem akarok tűzevő démonokat és aranyszínű trónon ülő tüllfátylas istennőket a scifimbe.

Minden más blogon éltetik a könyvet, például itt meg itt meg itt.

Mario Vargas Llosa: Julia néni és a tollnok

A szerzőtől egy könyvet olvastam eddig, egy életrajzi regényt, és az nagyon tetszett, ezért találomra fogtam egy másikat. A Julia néni és a tollnok könnyedebb, humoros, önéletrajzi ihletésű regény. Egynek jó volt.

A fiatal Mario Vargas Llosa egy rádiónál dolgozik Peruban, az ötvenes években. 18 éves körül van. A történet két szálon játszódik. Az egyik az, hogy beleszeret a nagynénjébe, Juliába, aki harmincvalamennyi. A másik, hogy a rádióba felvesznek egy igen termékeny, de teljesen zakkant figurát, aki a rádiójátékok történeteit írja meg, ezek teljes egészében a mai folytatásos szappanoperáknak felelnek meg, csak rádióban. A tipikus dél-amerikai szappanoperáknak, ahol kiderül, hogy Lucita romantikus szerelme, Eduardo valójában a bátyja, és José Miguelo bácsi az ő volt unokatestvére mostohaanyjának adta el a gyárat, mert rég elveszettnek hitt fogadott unokahúga gonosz intrikával rávette. Ezt most találtam ki, nem spoiler, de ilyesmik. A regény úgy épül fel, hogy felváltva egy fejezet az ifjú Mario valós életéről szól, egy rákövetkező pedig az egyik rádiójáték sztorija. A rádiójátékok eleinte viccesek, később engem már inkább idegesítenek, mindenesetre van egy sajátos humoruk. A szereplők átjárnak az egyes történetek között, amibe a már eleve zakkant szerző egy kissé belezavarodik, és néha felbukkan olyan, aki a másik sorozat előző évadjában már meghalt, meg ilyenek.

Két dolgon lehet izgulni a regényben, egyrészt hogy a rádiójáték-író furcsa kalapos ember vajon totál megzakkan-e a végére, illetve, hogy mi lesz a vége a kis Mario és Julia néni szerelmének. Amit az író életrajzának ismerői esetleg tudnak, én nem tudtam.

A sztoriról Julia néni, aki természetesen létező személy, szintén megírta a saját verzióját Amit Varguitas nem mondott el (Lo que Varguitas no dijo) címmel, de ezt nem olvastuk.

Umberto Eco: Baudolino

A Baudolino-t az L. adja kölcsön nyaraláshoz, azzal, hogy ez egy nagyon klassz könyv és biztosan szeretni fogom. Tényleg jó is, és szeretem is, habár hozzá kell tennem, hogy szerintem férfiak jobban szeretik ezt a könyvet, mint nők. Jó, ne legyek előítéletes. Tehát a könyvben jobbára férfiak szerepelnek, a főszereplő, a haverjai, útitársai, a cselekmény szálát továbbgördítő karakterek mind férfiak, a nők csupán feledhető mellékszereplők, bár érdekesek lehetnek, de igazán nem ismerjük meg őket, csak épp annyira, amennyire a férfiakra aktuálisan hatással vannak. Nincs női szereplő, akivel az ember azonosulhatna. Ez nem jelenti azt, hogy ez baj lenne, vagy levonna a könyv értékéből, hanem azt jelenti, hogy mindvégig egy kicsit kívülállónak éreztem magam a politikai intrikák, férfias játékok, csaták, keresztes háborúk, bajtársias kalandok és egyéb hősködés közepette.

A főszereplő Baudolino lovag, aki a 11. században él, és Konstantinápoly ostromának napjaiban elkezdi mesélni az életét a császár történetírójának, akinek eközben cserébe segít elbújni az ostromlók elől. Baudolino falusi szegény gyerek, de Rőtszakállú Frigyes örökbe fogadta és saját fiaként nevelte. Ezért többnyire a császár udvarában lógott, politikai ügyekbe keveredve, Párizsban járt egyetemre, illetve hadjárataira kísérte el a császárt.

Baudolino élete kalandos, de ez nem minden, mert ő maga meg nagyotmondó, és mindig túloz, ami olykor szimpla szélhámoskodás, máskor meg már a fantasy határát súrolja. Egyik projektje ugyanis az, hogy meg kellene keresni János pap országát. Ez egy legenda, hogy Ázsiában létezik egy keresztény ország, ami virágzik, béke van, boldogság, és egy bizonyos János pap uralkodik benne. Rőtszakállú Frigyesnek jót tenne politikailag, ha összebarátkozhatna János pappal, úgyhogy Baudolino meg néhány részeges és/vagy költő haverja expedícióra indul. Ezalatt mindenféle kalandokba keverednek, néha majdnem meghalnak, ellenséges népekkel csatáznak, és természetesen mindenféle furcsa bőrszínű, furcsán beszélő népekkel találkoznak, de háromlábúakkal meg kétfejűekkel is simán, meg sosemlátott csodaállatokkal, meg egy mindent elsordó kőfolyóval, ami csak szombatonként áll meg. Ezalatt kalandos módon ereklyéket is zsákmányolnak, Indiana Jones sápadna az irigységtől.

Történelemből csapnivaló vagyok, de Eco-t ismerve gondolom, minden maximálisan korhű, és a megnevezett történelmi események a valóságban is így voltak, csak esetleg a valóságban nem egy ravasz lovag levélhamisítgatásai álltak a háttérben. Akik szeretik a történelmi regényeket, biztosan ezt is szeretni fogják. Én leginkább kalandregénynek olvastam, és annak klassz volt.

William L. Maurice: Sexual medicine in primary care

Egy munka miatt kellett elmélyednem a témában, vagyis konkrétan abban a témában, hogy a szexuális zavarokkal mit lehet kezdeni az általános orvosi gyakorlatban, illetve háziorvosi ellátásban.

A könyv 1999-ben íródott, és jó. Az első része általánosságban tárgyalja a témát, míg a második felében rátérünk egyenként a leggyakoribb szexuális zavarokra (mint pl. korai magömlés, merevedési zavar, női vágy- és orgazmuszavarok, vaginizmus). Az általános rész arról szól, hogy a háziorvos (vagy egyéb, a beteggel először találkozó orvos) részéről miért fontos, hogy tisztában legyen ezzel a témával és tudja kezelni. Azért, mert a felnőtt lakosság 40-50%-a szenved élete során valamilyen szexuális panasztól (ez minden második ember. Mondjuk ezt azt is jelenti, hogy minden második embernek soha semmi baja nincs a szexszel.) A szexuális zavarok sok testi betegség tünetei vagy a kezelés velejárói, például szív-érrendszeri zavarok, cukorbetegség gyakran járnak merevedési zavarral, sok gyógyszer okoz mellékhatásként libidócsökkenést, stb. A szexuális zavar egyes betegségek első tünete is lehet, de önmagában is gyakran előfordul. tehát gyakori és fontos terület. Az orvosok mégis ritkán kérdeznek rá direktben, és a betegek meg ritkán mondják el kérdés nélkül. Maurice kutatásokat is idéz erről, a kutatások szerint az orvosok azért nem kérdezik, mert 1. zavarban vannak, 2. azt gondolják, a beteg megsértődne, 3. nem tudják, hogy ha a kérdésre igen választ kapnak, vagyis a betegnek panasza van, akkor mi a további feladat. A betegek azért nem hozzák szóba, mert azt gondolják, 1. az orvos biztos zavarba jönne vagy megsértődne, 2. úgyse lehet rajta segíteni. Maurice olyan kutatásokat is idéz, ahol orvostanhallgatóknak megtanították kommunikációs tréning során, hogy hogyan kell ezekről a dolgokról beszélni, és utána a betegvizsgálatkor tényleg sokkal rátermettebbek lettek.

Ezután Maurice pontokba szedve és példákkal illusztrálva elmondja, hogy pontosan mit és hogyan kell csinálni. Milyen sorrendben milyen kérdéseket tegyünk fel, mit mondjuk, ha a beteg zavarba jön vagy mégis megsértődik, hogyan vezessük fel a témát, milyen tünetekre kérdezzünk rá feltétlenül (például azt, hogy egy zavar primer, élethosszan fennálló, vagy szekunder vagyis múlt héten kezdődött, és hogy generalizált, minden helyzetben van, vagy szituatív, azaz csak néha nem áll fel, mindig tisztázni kell, mert a tünet eredetére lehet belőle következtetni). A konkrét kérdések leírása és párbeszédes esetillusztrációk jól érthetővé, gyakorlatiassá teszik a dolgot.

Az egyes speciális zavarok leírása is jó, itt javasol néhány olyan beavatkozást, amit a háziorvos is megtehet (például pszichoedukáció, kommunikáció elősegítése a pár két tagja között), és azt is leírja, mi a teendő, ha szakemberhez (urológushoz, nőgyógyászhoz, szexuálterapeutához, párterapeutához stb.) küldjük a beteget (az a teendő, hogy alaposan el kell neki magyarázni, hogy ott mi fog történni, különben nem biztos, hogy el mer menni.) Az egyes kezelési módok leírása között igazán nem emlékszem olyanra, ami idejétmúlt, viszont hiányzik belőle pár új módszer vagy új elmélet, amit gyakorlatba ültettek át. Konkrétan a női szexuális vágy-izgalom ciklikus modellje, vagy Waldinger korai ejakulációval kapcsolatos kutatásai és elmélete ma már belekerülhetnének egy ilyen könyvbe. A Viagra és hasonló szerekkel is több azóta a tapasztalat. Ezzel együtt ez egy jó és hasznos könyv, mivel konkrét, érthető, megfelelően részletes, a sok esetismertetés érdekessé és életszerűvé teszi, és a klinikai munka során alkalmazható, gyakorlati tanácsokkal lát el.

A pszichoterápia címkéhez soroltam, bár ez igazából nem pszichoterápiás könyv, inkább orvosi kommunikáció.

Dan Simmons: Hyperion bukása

A könyv a Hyperion folytatása, az a furcsasága, hogy magyarul megjelent 2002-ben két kötetben, rettenetes borítóval, és most kiadta újra az Agave, normális borítóval, egy kötetben. Én a kétkötetes verziót olvastam, de nem visz rá a lélek, hogy azt a borítóképet tegyem ide. Ne engedjük, hogy összezavarjon minket a kötetek számának ilyen változatossága, a Hyperion bukása c. regény az a Hyperion-trilógia második része.

Ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt, vagyis a zarándoklat környékén. És ha az első kötetre azt gondoltuk, hogy monumentális és tele van ötlettel, akkor ez a második lerepíti a fejünket. Eleve a regény szerkezete is megváltozik, mert míg az előzőnek egy jelentős részében a zarándokok mesélték a történeteiket, itt egy John Severn nevű figura mesél. John Severn egy kibrid (olyan android, aki egy rég meghalt ember személyiségét viseli), és az a képessége van, hogy amikor alszik, akkor azt álmodja, ami a zarándokokkal éppen történik, valós időben. Amikor ébren van, akkor a Hegemónia vezetőivel kokettál, akik általa szeretnének értesülni a zarándokokról (a Hyperionnak azon a részén, ahol az Időkripták is vannak, nincs wi-fi), ugyanis a zarándokok kívánságai, ha teljesülnek, az egész univerzumra hatással lehetnek. Jó, talán nem az univerzumra, de a Hegemónia kül- és belpolitikájára biztosan. Azonban a Shrike nem siet kívánságokat tejesíteni, az egyik zarándok eltűnik, egy korábban eltűnt megkerül, és a történet aztán egyre bonyolultabbá válik, Simmons újabb szereplőket, történetszálakat is bevet, előkerülnek a Számkivetettek, súlyos dolgokat tudunk meg az Adatszféráról meg a Konzul nagymamájáról, nem beszélve John Keatsről.

A Hyperion bukása scifi megjelölés alatt fut, habár van benne horror, fantasy, szerelem és krimi is, ugyanakkor leginkább háború van benne. A háború egyrészt a Hegemónia és a Számkivetettek között zajlik, de aztán lassan kiderül, hogy nem is csak közöttük, hanem vannak még itt egyéb érdekelt felek is, és nem mindig lehet tudni, melyik szereplő melyik oldalon is áll. Vagy soha. Külön tényező a vallás, a Shrike Egyházáról már az előző részben értesültünk, itt egyéb furcsa vallások is teret kapnak vagy szeretnének kapni, valamint a technokrata társadalom és annak korlátai. Veszélyei. Egyáltalán nem esik nehezemre elképzelni, hogy valami ilyesmi lesz a jövő, csak mondjuk talán kevésbé látványos és monumentális. Simmons jól ír, fontos problémákat vet fel, lélegzetelállító ötletei vannak és érdekes karakterei. A Hyperion bukása talán egyes részein kicsit elvont és filozofikus az első kötethez képest, és ez nem mindig válik előnyére, valamint túl sokat szerepel benne a Költő, akit utálok, de ezt a két dolgot leszámítva korrekt regény. Én néha aggódom a sci-fi műfajáért, és megnyugtató, hogy manapság is születnek értékelhető dolgok a témában (habár Simmons 1990-ben írta ezt, 22 évvel ezelőtt).

Ahogy az előző, így ez a könyv is hemzseg a világirodalmi utalásoktól, és itt még vallástudományi és evolúciós nézetek ütköztetését is megkapjuk. Megnéztem a wikipedián, kik hatottak Simmonsra vagy kikre-mikre vannak referenciák, úgyhogy elmondom nektek is. Keatset ugye nem kell külön felemlíteni. John Muir mérnök-író-környezetvédő munkássága, egy Pierre Teilhard de Chardin nevű jezsuita geológus és filozófus (ha alaposabban megnézzük, mit csinált pontosan ez a figura a valóságban, akkor akár ráismerhetünk az egyik regényszereplőre is), egy Jack Vance nevű scifi-író, akit nem ismerek, valamint Stephen Hawking. És igen, ezeket a szerzőket és még nyilván hatszáz másikat Simmons igen alaposan megismerte, a tudományfilozófiai, vallási és egyéb nézeteikben elmélyedt, és beleírta őket a könyvbe két szörny meg három lövöldözés közé úgy, hogy igen ritkán lassítják a cselekményt, nem zavaróak.

Van befejezése a könyvnek, de mint tudjuk, trilógia, úgyhogy amint becsuktam, rohantam Noizhoz, hogy adja kölcsön a következő kötetet is, mire közölte, hogy az még nem jelent meg magyarul.

Dan Simmons: Hyperion

"A hegemóniai Konzul ébenfekete űrhajójának balkonján ült, és Rachmanyinov cisz-moll prelúdiumát játszotta egy ősi, de jól karbantartott Steinwayen, miközben hatalmas, zöld, gyíkszerű élőlények kavarogtak és bömböltek a lenti mocsárban."

Garcia Marquez szerint kulcsfontosságú egy regény első mondata. Ebben a  regényben ez az első mondat. Ebből azért már kaphatunk valamiféle képet arról, miféle könyv ez, nem igaz? És valóban, a könyv be is tartja, amit ígér. Tényleg nagyszabású, bizarr, ijesztő, fantáziadús és modoros, mindvégig. Így folytatódik.

"Északon vihar készülődött. A koromfekete fellegek alatt egy óriási nyitvatermőkből álló erdő sejlett fel, míg a zord égen kilenc kilométer magasra tornyosultak a gomolyfelhők. Villám hasított át a horizonton. A hajó közelében időnként homályos, hüllőszerű alakok tévedtek a takarómezőbe: felüvöltöttek, majd felszívódtak az indigókék ködben. A Konzul a prelúdium egyik nehéz szakaszára összpontosított, és rá sem hederített a vihar és az éjszaka közeledtére.
A fénysürgönyadó felcsipogott."

Szeretem, ha az első bekezdés alapján el lehet dönteni egy regényről, el akarom-e olvasni vagy sem. Én igen.

A folytatásban a Konzul ugye kap egy telefont (fénysürgönyt), aminek eredményeképpen végül hat társával zarándokútra indul az Időkripták Völgyébe. Az Időkripták a Hyperion nevű bolygón vannak, és visszafelé mozognak az időben, meg van ott egy szörny vagy gyilkológép vagy valami is, a Shrike, ami nem engedelmeskedik a fizika törvényeinek, különös tekintettel a helyre és az időre vonatkozóakra. A hét ember egy pap, egy katona, egy költő (a költő rohadt idegesítő mindvégig), egy templomos kapitány, egy tudós (bácsi, egy csecsemővel), és egy nyomozónő, meg ugye a Konzul. A regény szerkezetileg a Canterbury meséket követi, ami arról szól, hogy hét zarándok mind elmeséli egymásnak a történetét az út során. A regény nagy része tehát az, hogy a szereplők elmesélik egymásnak a történetüket. A történeteik sokkal ijesztőbbek, nyomasztóbbak bonyolultabbak és fantáziadúsabbak, mint az ember gondolná. Természetesen felbukkan John Keats is, vagy valaki afféle.

A fülszövegben űroperának nevezik a regényt, amitől én kissé idegenkedtem, azt képzelem ugyanis, hogy az űroperák azok a könyvek, amikbe a szerzők bele akarják zsúfolni az összes klassz furcsa hangzású helységnevet és különös idegen lényt, amit kisfiúkoruk óta kitaláltak, és ez a cselekmény és a karakterek rovására megy. Hát, Simmonsnál nem megy a rovására. Nagyjából nem tudtam letenni ezt a könyvet, habár voltak részek, amiket annyira horrorisztikusnak találtam, hogy "csak az iszony szegezett a képernyőhöz". Maga a világ, a politikai csatározások, a karakterek, az irodalmi utalások, a lények, totálisan lekötöttek. Ne felejtsük el, hogy ez egy trilógia, így ugyan van egyfajta befejezése a könyvnek, de olyan, hogy utána elkezdjük keresni a következő kötetet.

S.A. Mitchell, M.J. Black: A modern pszichoanalitikus gondolkodás története

Ezzel a könyvvel kellett volna kezdeni, nem itt fogalom nélkül olvasni az analitikusokat eredetiben (nem mintha kettőnél többet olvastam volna, de ez mellékszál). Mitchell és Black megismerteti az olvasót a pszichoanalitikusok lényegével egy kisméretű, olvasmányos, de nem buta, és alig leegyszerűsítő kötetben. Természetesen rengeteg elvész ilyen módon az analitikus irodalom bosszantó, valóságtól elrugaszkodott, nyakatekert szépségéből, de ne engedjük, hogy ez elvegye a kedvünket. A szerzők elmagyarázzák, ki ki volt és mi volt a legfőbb gondolata. Ha nem készül az ember analitikusnak és nem szeret nagyon sokat olvasni, ugyanakkor mégis szívesen kapna egy képet arról, miben is mesterkedtek ezek Freud óta, vagy esetleg vizsgáznia kell belőle, akkor ez a megfelelő könyv. Kognitív pszichoterápiás iskolában képződött terapeutajelölteknek pszichoterapeuta szakvizsgára való készüléshez kiváló. Igen, jobban meg lehet érteni belőle a lényeget, mint a Szőnyi-könyv kapcsolódó fejezeteiből.

A kötet hét fejezetből áll, a főbb irányokat mutatja be. Az első természetesen Freud, a második az énpszichológia Anna Freuddal, Margaret Mahlerrel és Hartmannal, a harmadik Sullivan. Ezután megint következik egy nehezebb rész, Melanie Kleinnel, de még mindig jobb, mintha eredetiben kéne olvasnunk Kleint, nem igaz? (Nem mintha valaha próbáltam volna, az ember legyen tisztában saját korlátaival). Az ötödik a tárgykapcsolatok, Fairbairn és Winnicott, a hatodik Erikson, Kohut, szelfpszichológia, a hetedik fejezetben pedig Újraértelmezők címszó alatt a kortárs vagy majdnem kortárs furcsa alakokat foglaljuk össze, úgy is mint Kernberg, Schafer, Loewald és Lacan. Tessék, meg is volt mindenki.

Richard Morgan: Dühöngő fúriák

A könyv a Takeshi Kovacs-sorozat harmadik darabja. Az első a Valós halál, a második a Törött angyalok. A Valós halál noir-cyberpunk hangulatát nagyon szerettem, a Törött angyalokban nem volt noir és cyberpunk se sok, volt viszont misztikum, scifi és akció, nem is tetszett annyira. A Dühöngő fúriák megint kicsit technokratább, több benne a cyberpunk elem, de ugyanúgy megmarad a badass akció és a Törött angyalok marslakói által behozott nyomasztó misztikum, és ezekkel együtt talán a sorozat legjobb darabja. Emellett végre megtudjuk, mi is a sztori ezzel a sokat emlegetett Quellcrist Falconer nevű exforradalmár-filozófus asszonysággal.

A történet Harlan világán játszódik, az az a bolygó, aminek nagy részét óceán borítja, de repülővel nem lehet közlekedni a marslakók ittfelejtett orbitálja miatt, és ahol a helyszínek egy részének magyar neve van, a másik részének meg japán hangzású neve. Emiatt ne hibáztassuk a fordítót és ne keressük, mi lehetett az eredeti neve a Kossuth nevű mocsárnak, mert annak bizony Kossuth mocsár. Mindez Richard Morgan magyar származású francia levelezőtársának köszönhető, ekkor tetszettek meg neki a magyar nevek. Egyben ez az egyetlen bolygó az egész univerzumban, ahol Takeshi Kovacs nevét helyesen ejtik.

Gyilkos gépekkel vannak tele a mocsarak, a szereplők egy jelentős része nagyszámú idegrendszeri implantot visel, az évtizedekkel ezelőtti quellista forradalom után már a Cégek (magyarul a maffia) vette át a hatalmat, korrupció és politikai intrikák mindenütt, Kovacs legnagyobb szerelmét rég kinyírták, Virginia Vidaura, a Küldöttek kiképzője és egyben példaképem egy fürdővárosban füvezgetve tölti nyugdíjas éveit, a marslakók pedig, hát, náluk ugye sosem lehet tudni.

Imádom.

Amikor azt hiszed, hogy ebből a sok, bonyolult, mégis összefüggő történetszálból egészen biztos, hogy lehetetlen egy akárcsak valamennyire logikus befejezéssel előállni, akkor kiderül, hogy de, lehet. Wow.

Itt egy hosszabb ismertető a kultblogon, ahol azon fanyalognak, hogy valóban klassz a társadalmi berendezkedés, azonban túl sok a lövöldözés és Morgan biztos túl sok Zs-kategóriás akciófilmet nézett. Én nem sokalltam az akciót, de könnyen lehet, hogy én is túl sokat néztem.

Josh Whedon, Zack Whedon: The shepherd's tale

Josh Wheddon, Brett Matthews: Serenity: Better days

Sophie Kinsella: Mini shopaholic

Kicsit elfáradt így a... hányadik könyv ez? Ötödik? Hatodik? Szóval kicsit elfáradt érzésem szerint a sorozat, vagy én, nem tudom, mindenesetre nem kötött le annyira. A tétek is csökkennek, hiszen míg az első és a második részben is Becky Bloomwood teljes jövője, anyagi helyzete és szerelme forgott kockán, nem beszélve az esküvőről, ezzel szemben a Mini Shopaholic fő konfliktusa egy szülinapi zsúr. Konkrétan arról van szó, hogy Becky és Luke dolgai nem jól alakulnak, mert gazdasági válság van, Becky elköltött egy vagyont ruhákra, mert kétéves gyermeke nyilván csak Marc Jacobsban és Pradában kúszhat a Louis Vuitton járókában, Luke-ot meg ugye ismerjük, mindig túl sokat dolgozik szegény, és gondterhelt. Ezért Becky elhatározza, hogy titkos meglepetéspartit szervez Luke-nak, és végig azon kell izgulni, hogy Luke vajon rájön-e idő előtt, vagy sem. Mondom, már nem akkora a tét.

Attól még persze aranyos, szórakoztató, a maga idegesítő módján szerethető is, szerepel benne az összes kedvenc karakterünk Luke jégkirálynő anyjától Beck hippi tesójáig. Én bírom ezt a sorozatot, de nem ez a legjobb darabja.

Neil Gaiman, Terry Pratchett: Good omens

Korábban már olvastam magyarul a könyvet, de lehet, hogy többször is, és most kedvet kaptam hozzá angolul. Nem mesélem el még egyszer, miről szól, még mindig zseniális és imádom és hangosan nevetek rajta, és a növényeimet azóta is Crowley (a főszereplő démon) iskolája szerint nevelem. Én nagyon szerettem a fordítást, és az az igazság, hogy nem volt jobb eredeti nyelven olvasni, hanem nagyjából ugyanolyan élményt nyújtott, kivéve Agnes Nutter régies szövegeit, melyeket én sokkal viccesebbnek találtam a magyar fordításban, mint az eredeti régieskedő angol szövegben.

Olen Steinhauer: A legközelebbi vészkijárat

Ez pedig A Turista folytatása, és az az érdekessége, hogy elég jelentős részben Budapesten játszódik, mert O. S. akkor írta, amikor itt élt. (De miért élt itt? Előtte meg Romániában? Aztán meg Lipcsében? Tuti, hogy kém.) Az előző részt követően Milo, aki a főhős  CIA-ügynök, átment irodai munkára, de most megint terepen kell dolgoznia, és kinyírnia is kell embereket megint, amit pedig ő nem szeret és nagyon rosszul bír. A könyv Németországban játszódó részében a CIA mellett a német titkosszolgálat is bekapcsolódik a történetbe. Több szálon fut a cselekmény és nem tudhatjuk, ki hogyan és miért ver át kit, meg Milo titokzatos szülei is szóba kerülnek időnként és új dolgokat tudunk meg még a főhősről is, de valamiért mégis sokkal követhetőbb, mint az előző rész. A Turista esetében kifejezetten koncentrálnom és gondolkodnom kellett, hogy kibogozzam a szálakat, itt meg valahogy úgy vezet végig az író, hogy izgalmas is, de nem idegesítően bonyolult. Jobban összeáll a kép a végén. Jobban tetszett ez a második rész az előzőnél, mintha most jött volna bele O. S., hogyan kell jól kémregényt írni.

És hát a fordító által elrejtett popkulturális utalás a 16. oldal alján, azon hetekig röhögtem, igazi easter egg, rajongónak.

Olen Steinhauer: A turista

Ez egy viszonylag korrekt kémregény. Olen Steinhauerben az az érdekes, hogy eredetileg amerikai, Baltimore-ban született, de egy csomó helyen élt, köztük például 2003 óta Budapesten, meg más keleteurópai helyeken is. Állítólag azért, mert író, de szerintem kém.

A Turista CIA-s történet, főszereplője egy úgynevezett Turista, akik a CIA-nak olyan, terepen dolgozó ügynökei, akik feladatai közé gyilkosságok elkövetése is tartozik, természetesen kizárólag a nemzetbiztonság érdekében. Van (ex?)felesége is, meg gyereke. Mindenféle bonyolult összeesküvés, akció, szerelem, sok utazgatás Európa- és Amerikaszerte, gyilkosság, árulás, ésatöbbi. Kicsit emlékeztetett hangulatában a Bourne-filmekre, csak az emlékezetkieséses szál nélkül. És az volt még érdekes, hogy a főszereplő fickó, aki ugye elvileg vérprofi, azért egy csomószor ügyetlen volt, de olyanok, hogy valahol ottfelejtett dolgot meg benézett más dolgokat. Szokatlan volt, mert általában a kémtörténetek főszereplői tévedhetetlenek.

A wikipedia szerint George Clooney filmet fog belőle forgatni. Ja, mert ennek a könyvnek nincs köze A turista című filmhez, ez egy másik kémtörténet.