Michel Foucault: A bolondság története a klasszicizmus korában

Thaiföldön olvastam a strandon meg a függőágyban. Klassz volt, érdekes, idegesítő, vontatott, és nagyon izgalmas. Nyilván nem fogok itt egy kritikai esszét írni a könyvről blogbejegyzésben, hanem összevissza kiragadok pár dolgot, ami tetszett.

Alapvetően meg a fülszöveg szerint "a pszichiátria születéstörténete" a mű, a középkor végétől indul és valahol a francia forradalomnál fejeződik be, kicsit utalgatva Freudra meg napjainkra. Hogyan alakult ki a pszichiátria intézményrendszere és milyen társadalmi változások meg szellemi folyamatok mentén történt mindez. Csak részben történeti írás, mert a történelem  egy hétszázoldalas filozófiai műbe van csomagolva, amitől egyszerre lesz nehéz és izgalmas. Amellett, hogy sohasem olvastam filozófiát, így beletelt vagy kétszáz oldalba, mire ráhangolódtam a stílusra, Foucault művelt olvasót feltételez, akinek szükségtelen lefordítani a latin idézeteket, mert úgyis tud latinul, valamint elég homályosan utalni néha Rousseau, Nietzsche, Hegel, Hölderlin, Sade márki és Artaud munkásságára, mert úgyis fejből nyomjuk őket (az első 5 úrról van valami kevés fogalmam, Sade-ról csak a popkultúrából, Artaudról semmi). De térjünk a lényegre.

Az első fejezetben röpke képet kapunk arról, hogy mi ment a középkorban meg a reneszánszban, mit gondoltak a bolondokról az emberek, hogyan ábrázolták a képeken a festők, milyen szereplők voltak a bolondok a korabeli drámákban. A bolondság (vagy őrültség, vagy elmebetegség, kinek mi tetszik) akkoriban az élet ijesztő és félelmetes része volt leginkább, a bolondokat még nem zárták el, mert a leprásokat zárták el ugyanis. A leprásokat lepratelepekre zárták, így a fertőzés nem terjedt tovább, és "a középkor végén a lepra eltűnik a nyugati világból". Mindenesetre Foucault szerint itt a gyökere annak, hogy a nemkívánatos, fura, ijesztő embereket zárjuk jól el, aztán majdcsak lesz valami.

Az elmebetegség ugyanis nem úgy volt, hogy először leírták orvosilag az elmebetegeket, utána pedig kitalálták, hogy ezek legyenek egy helyen kezelve a korabeli lehetőségekkel, hanem pont fordítva. A klasszicizmus korában szépen fogtak mindenkit, aki zavaró volt, vagy botrányos, vagy szegény, vagy fura, és "elzárták". Többféle ideológia volt emögött, pl. a párizsi koldusok megszüntetésére szegényházak születtek, ahol dolgozniuk kellett. De a családok kérésére simán elzártak családtagokat, akik mondjuk rangon alul akartak házasodni, elszórták az örökségüket vagy káromolták a vallást, vagy egyéb módon veszélyeztették a család jóhírét. Foucault szerint (és rengeteg korabeli forrást idéz, úgyhogy hajlamosak vagyunk hinni neki) mintegy 150 évig a koldusok, nemi betegek, bolondok, szabadgondolkodók, bűnözők, Sade márki, istentagadók és egyéb léhűtők szép összevisszaságban el voltak zsuppolva a társadalom szeme elől, a "közkórházakba". Itt néhol dolgoztatták őket, vagy csak simán be voltak zárva. Így nem csoda, hogy a bűnös, az erkölcstelen és a "bolond" képe nem teljesen világosan különül el. Mindenkit eltüntettünk szem elől, aki nem tetszett.

Az orvostudomány szerepe egy csomó ideig még jelentéktelen, vagy csak párhuzamos a bolondság társadalmi megítélésével, de nem átfedő: vannak kórházak, ahol így-úgy kezelik a bolondok oda eső százalékát, de közben a bolondok nagy része az elzárásban keveredik a többi elzárandóval. Hogy egyáltalán kit kell bolondnak tartani és kit nem: erről vannak orvosi fejtegetések, vannak jogi források (már a római jogtól kezdve), amúgy meg bárki el tudja dönteni valaki másról, hogy bolond-e. Voltaire szerint pl. "bolondságnak vagy balgaságnak az agy szerveinek azt a nyavajáját nevezzük, amely feltétlenül megakadályozza, hogy egy ember úgy gondolkodjék és cselekedjék, mint a többiek." Ennyi.

A könyv orvostörténeti fejtegetései különben roppant érdekesek szintén, hogyan képzelték el az idegrendszert anno (az életszellemek áramolnak az idegcsatornákban, meg a szilárd és folyékony részek egyensúlya), és miféle erőfeszítéseket tettek a bolondság osztályozására ("A szenvedélyeket sújtó betegségek: az ízlés elfajzása, bulimia, szatiriázis, erotománia, nosztalgia, tarantellapók csípése okozta betegség, őrjöngés, víziszony, rossz lehelet, antipátia, szorongás.") És milyen gyógymódok voltak, és hogyan folyt össze és vált szét a különféle időszakokban a gyógymód és a büntetés - pl. a hideg vízzel való leöntés eleinte gyógymódnak indult, de aztán már inkább büntetésként emlegetik, a félelem (megijesztés) pedig eleve klassz gyógymód, mert megdermeszti a túl mozgékony idegrostokat. Ez mennyire durván így van ma is különben (az erőfeszítések az osztályozására, meg a gyógymód vs. büntetés is). Kitér az "orvos" szerepére is, akinek Foucault szerint egyik alapvető feladata nem a szegény elmebetegek gyógyítása, vagy felismerése volt, hanem őr volt, akinek meg kellett védenie a többieket (a kinti normálisokat) a bolondságtól.

Azután az elzárásból hogyan alakultak ki az elmegyógyintézetek, Pinel és Tuke reformja nyomán. Foucault szerint a "Pinel levette a láncokat az elmebetegekről"-jellegű, humanizmust sugalló megfogalmazások hibásak, mert a fenti urak csupán az elzárás új módozatait fundálták ki. Foucault azt sem nekik tulajdonítja, hogy elsőként jutott eszükbe, hogy szétválogassák a bolondokat és az elítélteket, mert már a 18. sz. elején levélben könyörgött több kórházfőnök, hogy ne küldék oda a sima, nembolond elítélteket - mert akkor szegényeknek bolondok között kell sínylődniük, és akkor tutira megbolondulnak azok is.

A történeti kérdésekkel párhuzamosan fut az a gondolatsor, hogy az Értelem hogyan határozta meg mindenkori viszonyát a bolondsággal, vagy Foucault megfogalmazásában, a Nem-értelemmel szemben. Régen az őrültek részei voltak az összképnek, bár szívesen megszabadultunk volna tőlük (a középkorban tényleg fizettek hajósoknak, hogy vigyék el a bolondot messzire és ott rakják ki), vagy legalábbis eltüntettük volna szem elől. A könyv végére aztán kiderül, hogy az Értelemnek tulajdonképpen szüksége van bolondokra ahhoz, hogy legyen mihez képest meghatároznia magát. Már nem saját bestialitását látja meg az ember a bolondságban, hanem a bolondságot egy tanulmányozható, objektivizálható és orvosolható tárggyá teszi. Ez a struktúra Foucault szerint már eleve elidegenítő: "a bolondság ismerete feltételezi, hogy birtokosa valamilyen módon elkülönült tőle, már előre megszabadult veszélyeitől és varázsától, és valamilyen nem-bolond léttel rendelkezik."

Fogalmam sincs különben, milyen olvasmány ez olyasvalakinek, aki nem pszichiáter, így pszichiáterszemmel viszont határtalanul érdekes volt. Az orvostörténeti részek is, de leginkább felfedezni a mai gyakorlatot és felfogást a klasszicista gyökerekben, hogy az a sok ellentmondás, ami ma benne van a mindennapjainkban, az honnan jön és hogyan alakult ki. Hogy egyszerre hihetetlenül sokat haladtuk a klasszicizmus óta, más szempontokból viszont semennyit. Foucault különben maga is zakkant szadomazochista homoszexuális volt, és kritikusai szerint ezért írt a bolondságról meg a szexről, de mint tudjuk, az hogy valaki zakkant, nem zárja ki, hogy remek meglátásai legyenek a pszichiátriáról, épp ellenkezőleg.

Aldous Huxley: Az érzékelés kapui

Úgy volt, hogy kiadtam a lakásomat, ezért elhoztam belőle az ott tárolt könyveimet, és akkor vettem észre, hogy jé, nekem megvan ez a könyv. Egyszer nagyon régen vettem, de aztán mégsem volt hozzá kedvem akkor. Most viszont volt, és nagyon szerettem.

Két értekezést tartalmaz igazából a kötet, Az érzékelés kapui és a Menny és pokol címűeket. A Menny és pokol-t untam, ez a látomásos élmények teológiai, de sokkal inkább művészeti értelmezéséről szól, ami most nem érdekelt.

Az érzékelés kapui meg arról, hogy Huxley bevett meszkalint és leírta az élményeit. Azt hittem, ez valami Félelem és reszketés Las Vegasban jellegű dolog lesz, de szó sincs róla, Huxley okos, higgadt önmegfigyeléssel tölti a tripet és nagyon alaposan, szépen és érthetően megfogalmazza, hogy miben is változik a külvilág érzékelése a drog hatására. Olyanokra kell gondolni, ahogy eddig figyelmen kívül hagyott mintázatokat vesz észre a sövényben meg a ruhaanyagokon, és hogy tárgyakat, pl. egy széket szemlélve a "létezés puszta csodáját" fedezi fel. Olyan élményekről számol be, hogy egyek vagyunk az Univerzummal, amit különben így pont a Szendi jobb temporális lebenyét követően vicces volt olvasni. A szemlélődésről szól, amikor nem értelmezed a valóság jelenségeit azonnal, hanem csak megszemléled. Na jó, kicsit túlmisztifikáltan.

Persze, a tanulság az, hogy a meszkalin mennyire jó cucc, komolyan kedvet kaptam hozzá én is rögtön, és hogy mennyire "ki lehet tágítani a tudatot" vele, és az mennyi pluszt ad a hétöznapi kis agyműködésünkhöz, és felszabadít és kiszabadít a fogyasztói társadalom csapdájából, összességében elég naiv és hippi szemlélet, cuki. De nem ezért tetszett a könyv, hanem azért, mert Huxley okos és jól ír, és nagyon izgalmas volt sajátélményben leírva látni egy módosult tudatállapotot és megváltozott észlelést és higgadtan figyelő, némi filozófiai műveltséggel bíró és jól író embertől. Tetszett, a bennem élő idegtudósnak meg a bennem élő hippinek egyaránt.

Szendi Gábor: Isten az agyban

Régóta szemezek már ezzel a könyvvel, csak sokalltam az árát, de most le volt értékelve. Arról szól, hogy milyen agyi struktúrák, idegrendszeri változások, neadjisten betegségek állhatnak a különféle vallásos/misztikus élmények hátterében. Szendi mintegy tízoldalanként igyekszik leszögezni, hogy ez nem egy ateista könyv, és attól, hogy tudjuk, hogy a megtérésélményt a temporális lebenyünkben megfigyelhető mikrokisülések okozzák, az még nem jelenti azt, hogy nincs Isten, maximum azt jelenti, hogy az Úr a temporális lebenyünkön keresztül szól hozzánk. Egyébként is végig igyekszik kerülni ezt a témát, hogy akkor van-e bármiféle isten vagy nincs, miközben azért kiderül, hogy a stigmák konverziós tünetek, Szent Pál meg egy szimpla epilepsziás volt. Kicsit következetlen ettől a könyv, vagy inkább ilyen... bocsánatkérő. Mintha mentegetőzne a szerző, amiatt, hogy "beszól" a vallásnak, holott még csak be sem szól rendesen. Mindenesetre azért pluszpont a pártatlanságra való törekvésért, még ha kissé ügyetlenül is valósul meg néha.

Nostehát. A következő jelenségeket járjuk körül. Az első fejezet a temporális (halánték-) lebenyről szól, és arról, hogy melyik történelmi személy vallásos élményeiben játszhatott szerepet temporális lebeny epilepszia, illetve a fenti agyterület bármilyen eredetű túlműködése. Főleg Szent Pál apostol a gyanús, mert ő még grafonámiás is volt (ami a bloggereken kívül a TL-epilepsziások ismertetőjele), meg Jean D'Arc. A második fejezet a jelenlétérzésről szól, az az érzés, amikor érzed, hogy valaki (őrangyalod, Isten, a sátán) ott van melletted, de nem látható. Ez például alvási paralízisnél fordul elő gyakran, de a földmágnesességgel és mágneses viharokkal is kapcsolatba hozzuk itt, ami ugyan kicsit meredeknek tűnik, de Szendi mindenféle tudományos bizonyítékokkal jön.

A harmadik fejezetben olyan kutatásokról olvashatunk, ahol képalkotó vizsgálatokkal (PET-tel vagy funkcionális MRI-vel) vizsgáltak misztikus élményeket, pl. apácákat ima közben, buddhista szerzeteseket. Ez nagyon érdekes rész, az a baj, hogy kicsit ilyen felsorolásszerű, nekem innen hiányzott, hogy az idézett vizsgálatokból levonjunk valami konklúziót esetleg. Plusz eléggé leegyszerűsítő az a modell, hogy agyunknak ez a része erre való, az a része meg arra, mert az agyunk ugyanis nem legókockákból van összerakva, hanem egyszerre sok területe aktiválódik mindenféle mintázatokban a különféle működésekhez. Szóval az azért nem teljesen igaz, hogy ha a jobb alsó sárga legókocka működik, akkor megvilágosodás-élményünk van, ha a bal piros, akkor meg viszket a talpunk. Nem baj, azért így is érdekes.

A következő nagyobb fejezetben kicsit eltérülünk a parapszichológia felé, a távima hatékonyságvizsgálatai következnek (jót mosolyogtam azon, hogy nem tudunk kettős vak randomizált kontrollált vizsgálatokat tervezni a kérdésben, mert Isten sosem lesz vak, mindig tudni fogja, kiért imádkozik valaki és kiért nem). Valamint az ufóélmények, kísértetek lehetséges élettani magyarázatai és a jobb félteke szerepe mindezekben.  Az utolsó fejezetben (kicsit furcsa a könyv felépítése ebből a szempontból) ismét visszakanyarodunk a kereszténységhez, amennyiben a stigmákról lesz szó. Sok-sok stigmában szenvedő (így kell ezt mondani?) egyén történetét olvashatjuk, akik közül pár csaló volt, pár pedig nem, ebben az esetben a bőrjelenségek hátterében konverziós mechanizmust gyanítunk.

Összességében érdekes, néha elveszik a részletekben, néha leegyszerűsít. Néha még ironizál is a vallásos élményekkel kapcsolatban, máskor meg furcsán visszafogott. Semennyire sem ismerem a téma irodalmát, a könyv azt a benyomást kelti, hogy a szerző viszont alaposan körüljárta a témáját. Elég olvasmányos, néha még vicces is. Minden adandó alkalommal jól beszól a pszichiátriára, amit elnéző mosollyal nyugtázunk.

Francois Lelord: Hector utazása, avagy a boldogság nyomában

Korábban olvastam a sorozat második és harmadik kötetét, úgyhogy gondoltam, akkor most már itt az ideje, hogy elolvassam az elsőt is. Nagyon hasonló a két másikhoz, de nem ez a legjobb a sorozatban. A Hector és a szerelem titkai némi neurobiológiát leszámítva eléggé banális bölcsességeket közöl, viszont cserébe izgalmas és akciódús történet; a Hector a múló idő nyomában nem olyan izgalmas, ellenben tényleg alaposan és érdekesen elmélkedik az Idő problematikáján. A Hector utazása meg se nem izgalmas, se nem különösebben bölcs, de persze, aranyos azért. És kb. másfél órába telik kiolvasni. 

Hector tehát pszichiáter, lévén első rész, itt alaposabban is elmagyarázza az író, hogy ez pontosan mit takar, ez nekem vicces. Ráadásul a barátnője egy nagy gyógyszercégnél dolgozik, és az a munkája, hogy olyan, furi neveket találjon ki a szomorúságot csökkentő orvosságoknak, amely néven az emberek jobban megveszik. Hector gyógyszereket és pszichoterápiát is alkalmaz, és azt veszi észre, hogy  praxisában egyre több az olyan ember, akinek nincs valami konkrét kézzelfogható pszichiátriai betegsége, hanem csak szimplán nem boldog. 

Hector ekkor úgy dönt, hogy világ körüli útra indul, hátha megleli a boldogság titkát. Találkozik kínai szerzetessel, rákban haldokló fiatal nővel, gyönyörű kínai prostival, afrikai gyerekekkel és bűnözőkkel, illetve egy amerikai boldogságkutató professzorral és annak funkcionális MR-gépével is. Ezektől mind tanul valamit, a tanultakat meg pontokba szedve a noteszébe jegyzi (erre nem tudom, mért van szükség, inkább idegesítő). 

A stílus a szokásos Hector-stílus, ötéves gyerekeknek szóló mesék cuki modorában esik szó komoly dolgokról, úgymint pénz, szerelem, féltékenység, halál, szaké. A végére megtudjuk, hogy az emberek nagyjából milyen körülmények között szoktak boldogok lenni, mi kell hozzá, és mit támaszt ebből alá a tudomány is (a szakét mindenképpen). Vicces, aranyos, könnyed. 

Tényi Tamás: A pszichodinamikus pszichiátria a legújabb pszichoanalitikus eredmények tükrében

Úgy gondoltam, elegánsan kihagyom az analitikus irodalom mintegy nyolcvan, sötétben támolygó évét, és inkább elolvasom, mi megy most. Tényi 2000-ben írta a könyvet, tehát a tíz évvel ezelőtti legújabb eredmények tükréről van szó, de a lényeg így is benne van. Én iszonyú boldog voltam ezzel a könyvvel, egyrészt, mivel régen, "süldő pszichiáter koromban" sose értettem a kongresszusokon, hogy a Tényi mit beszél, most meg minden bonyolult és kizárólag szakzsargonból álló mondatát tökéletesen értem, és ettől okosnak érzem magam és ez klassz. Másrészt meg olyanokról ír, amit mindig is sejtettem, de erről mindjárt bővebben. 

Pszichodinamikus irányzat, ha Freudot vesszük alapító prófétának, nagyjából egy évszázada létezik. Ezalatt művelői különféle elméletekkel álltak elő 1. a betegségek kialakulásával, 2. a normál személyiségfejlődéssel kapcsolatban, különös tekintettel a csecsemőkorra. Ezek többnyire abból indultak ki, hogy a fejlődés szakaszokra osztható, és ha valamelyik szakaszban trauma vagy egyéb miatt nem halad a fejlődés, akkor megragad abban a szakaszban és speciális, az adott szakaszra vonatkozó tüneteket mutat felnőttkorban is. Például nagy kedvencem, Melanie Klein azt találta ki, hogy van a csecsemő normál fejlődésében egy paranoid-skizoid fázis, és ha itt elakad, akkor skizofrén lesz, utána meg van egy depresszív fázis, és ha itt elakad, akkor depressziós lesz. Ezeket az elméleteket általában felnőtt páciensek kezeléséből vezették le, aztán megfigyeltek csecsemőket is, de azokra csak ráhúzták a saját elméletüket, aztán kész. "A fentiek közös jellemzője azonban, hogy a megfigyelés során tett észlelések az adott irányzat metapszichológiai elméletrendszerében nyertek értelmezést, illetve alapvetően patomorfikus fejlődésmodellt rajzoltak ki." 

Ezekről én olvastam itt-ott korábban, kézikönyvek egy-egy fejezetében, és ugyan életemben kb. sose találkoztam csecsemővel, de mindig is éreztem intuitíve, hogy ez totál baromság, és sose értettem, felnőtt emberek hogyan képesek elhinni a csecsemő normál autizmus szakaszát meg hogy a kis fejében ott üldöző tárgyreprezentációk marcangolják egymást. Úgyhogy nagy örömmel olvastam, hogy a pszichodinamikus elméletek is túlléptek ezen, és hogy képesek fejlődésre és megújulásra és új eredmények integrálására. 

A megújulásnak több eredete van, az egyik Stern és követőinek csecsemőmegfigyeléses kísérletei, azaz olyan kutatócsoportok, akik próbálták objektíven megfiyelni a csecsemőt, kis feladatokat adni neki, nézni, hogy reagál, és ezekből vontak le következtetéseket. A másik a kognitív idegtudományok és a képalkotók fejlődése, vagyis ma már többet tudunk arról, hogy mi az epizodikus emlékezet és hogyan működik, meg meg is tudjuk nézni PET-tel a csecsemő agyát működés közben, ha az anyukája megengedi. 

Ezek miatt aztán megdőlt a fent vázolt fázikus elmélet, valamint kiderült, hogy a csecsemő tök normális. Az is kiderült még, hogy az egyes érzékszerveinken bejött ingereket nem külön dolgozzuk fel és a végén összesítjük, hanem már közben összesítjük, a csecsemő is (amodális percepció). Valamint, hogy a szelf-érzetek (ahogy az ember önmagát megéli, átérzi, önmagára gondol) egymás után alakulnak ugyan ki, de a nyelv megtanulása előtti korszakban létező preverbális szelférzetek nem múlnak el akkor, amikor megtanulunk beszélni, hanem párhuzamosan fennmaradnak és az életünk során tovább fejlődhetnek, de sérülhetnek is. Ez már olyasvalami, amit nagyon szívesen elhiszek. 

A könyv maga 100 oldal, az első felében a fent vázolt szelf-szerveződés elméletét, illetve az affektus-szerveződés elméletét taglalja, mire alapoznak ezek az elméletek és milyen korábbi teóriák dőlnek meg miattuk. Némi neurobiológia is van benne, röviden. Ezután néhány fejezet a gyakorlati jelentőségükről szól, úgy is, mint nonverbális terápiák, vagy a borderline személyiségzavar és a skizofrénia kóroktana és terápiája (a skizofréniánál volt egyedül olyan érzésem, hogy na ez már egy kicsit sok, túl teoretikus, nem hiszem el), csomó esetismertetéssel. 

Nos, egy jó szerkesztőt elbírt volna a könyv, aki mondjuk legalább tördeli és tagolja a szöveget, hogy az ne ömlesztve legyen sok oldalon keresztül. Így elég tömény. Először azt gondoltam, micsoda rossz címválasztás, mármint marketing szempontból, ki vesz meg ilyen hosszú és bonyolult című könyvet, de aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen nagyon is találó. A cím azt sugallja, hogy "ez a könyv modern dinamikus elméleteket tartalmaz, és csak akkor vedd meg, ha szereted a hosszú, bonyolult mondatokat", és tényleg. Én most szerettem. Túlmentem egy megállót a metrón miatta.

Francois Lelord: Hector a múló idő nyomában

A Hector-könyvekre Kislány dumált rá még anno, és most nem tudtam ellenállni a harmadik kötetnek. Az történt, hogy megvettem a könyvesboltban egy nap délután, és másnap reggel munkába menet a metrón befejeztem. Klassz, aranyos, könnyed, üdítő, és közben cseppet sem buta könyv, sőt. 

Hector, a francia pszichiáter észreveszi, hogy ő már nem is olyan fiatal, és hogy a betegei nagy részének valami baja van az idővel. Emlékszik, hogy egy kínai szerzetessel régebben sokat vitázott ilyen témában is, és akkor látja egy újság címlapján, hogy a szerzetes eltűnt, nemzetközi bonyodalmat okozva ezáltal. Hector ezért kitalálja, hogy a szerzetes nyomába ered, így elutazik először az eszkimók földjére, ahol egy inuit sámántól és egy amerikai glecscerkutatótól tanul az időről, majd Kínába, ahol volt szerelmétől meg egy kedves öreg angol pártól, ezt követően pedig valami Földközi-tengeri szigetre, ahol egy túlpörgött, pánikbeteg üzletembertől, majd egy pszichotikus pácienstől... és így tovább. (Mennyit keresnek Franciaországban a pszichiáterek, most komolyan?) Utazgatás közben néha filozófusokat olvas, vagy öreg pszichiáter barátjával levelez, aki még több filozófust olvas. 

Lelord szokásos stílusát hozza, ez a könyv is egy mese leegyszerűsítő és kissé gyermekded stílusában van megírva, és ebbe csomagolja bele az Időről alkotott összes kulturális, filozófiai, pszichológiai, vallási elméletet. Benne van minden Pascaltól és Szent Ágostontól kezdve a buddhizmusig, és a természeti népek cirkuláris időkezelése, és a szubjektív időélmény, nem beszélve a halálról, komoly és okos témákat érint leegyszerűsítve és cuki mesenyelven. Időnként gondolatébresztő, végig szórakoztató. A korábbi Hector-könyveknél elmélkedősebb, elgondolkodóbb, kevesebb benne a kaland, izgalom, akció, de azért van egy kicsi. Szerettem nagyon, kár, hogy a fél fogamra se volt elég. 

"Hector tisztában volt vele, hogy manapság, bármilyen témában is rendeznek szimpóziumot, feltétlen meg kellett hívni egy pszichiátert. Kicsit olyan ez, mint a füstölt lazac az állófogadáson: nem mindig jó, de ha nincs, az emberek hiányolják."

F. Barton Evans III: Harry Stack Sullivan - Interpersonal theory and psychotherapy

A "Makers of Modern Psychotherapy"-sorozat egy darabjáról van szó, amit még egyszer régebben véletlenül beszereztem (khm, tudjátok, hogy van ez, véletlenül beszerez az ember könyveket), és a múltkor pedig felmerült Sullivan neve, és nekem eszembe jutott, hogy mintha lenne tőle/róla valami könyvem, és elolvastam ezt.

Kétszáz oldalas, viszonylag könnyen befogadható műről van szó. Evans az elején elmeséli Sullivan kalandos életét, ez komolyan izgalmas, majd pedig tudomásunkra hozza, hogy Sullivan nagyon fontos és nagyhatású, viszont rendkívül nehéz olvasni, mert nem éppen olvasóbarát stílusban írt. De nem baj, nekünk nem is kell eredetiben olvasni, ugyanis Evans összefoglalja nekünk Sullivan teóriáinak lényegét a maradék 150 oldalon, időnként néhány bekezdéses Sullivan-idézetekkel tűzdelve, hogy azért az eredeti szöveg se maradjon ki az életünkből. Szerintem ez egy remek koncepció. 

Sullivan az 1920-as években egy új személyiségelmélettel állt elő, aminek az a lényege, amit én is gondolok, hogy "embereknek van a legnagyobb súlya életedben, embereknek, akiket ismertél." A részletekbe nem mennék bele, de lényegileg betámadta a kor két nagy uralkodó elméletét a pszichiátriáról: Freud és Kraepelin dogmáit. Így:

1. Freud és követői szerint a személyiségünk úgy alakul ki, a tüneteink-problémáink abból adódnak, hogy egyik személyiségrészünk harcol a másikkal, és a lelkünkben egy háború dúl odabent. Sullivan szerint meg közben úgy mellesleg van körülöttünk ám egy Világ egy csomó emberrel, akik hatnak ránk, és a személyiségünk ehhez mérten formálódik, és ha anyánk ver, akkor másfajta személyiségünk alakul ki, mintha nem verne, de ez hagyján, az se mindegy, hogy kiközösítenek-e általános iskolában a többi gyerekek, meg milyen a tanár, meg hogy a tinédzserkori szexuális fejlődésünk milyen környezetben történik. Sullivan ezt persze részletezi, mikor, hogyan, miért hat ránk a többi ember, a jelenségeknek a kor szokásainak megfelelően fura neveket ad, de sokszor az az érzésem, hogy "na, pont így gondoltam én is". Későbbi évtizedek kutatásai Sullivan számos ilyesfajta ötletét alátámasztották.

2. Kraepelin szerint az úgy van, hogy vannak a normálisak meg a pszichiátriai betegek, akiknek az agyával valami nincs rendben. Alaposan meg kell tehát figyelnünk a beteg egyén tüneteit, leírni, kategóriába sorolni, és akkor kiderül, melyik csoportba tartozik. Sullivan viszont azzal állt elő, hogy nem, hanem a depresszió, a szorongás, sőt, mi több, a pszichotikus tünetek olyan jelenségek, amik az embereknél jelen lehetnek életük egyes szakaszaiban, máskor meg nem, attól függ, hova kerülnek és ott ki a többi ember. Ezért nem lehet csak úgy ráaggatni valakire egy diagnózist az alapján, hogy éppen miféle tünetei vannak. Későbbi évtizedek kutatásai ezt is valamelyest alátámasztották, pl. hogy a pszichotikus tünetek is meglepően gyakoriak a normál népességben. Szorongani meg gondolom, már mindenki szorongott.* A biológiát mondjuk totál figyelmen kívül hagyja, pedig azért az is létezik, de ne legyünk telhetetlenek (ennek ellenére neuroanatómusokkal is kutatott együtt, de erről valamiért nem esik szó a könyvben).  

A könyv második, hosszú része Sullivan elméleteit fejtegeti a különböző fejlődési szakaszokról, leghosszabb és hangsúlyosabb a csecsemőkor, de szerinte ugyanolyan fontos a kisiskoláskor is, az nem latencia, hanem lényeges dolgok mennek végbe. A felnőttkort már kicsit összecsapta, de legalább megemlíti, az is nagy szó.

A harmadik fejezetben a betegségekről alkotott elméletei és terápiás javaslatai jönnek, részben a leíró pszichiátria kritikája, részben meg annak ecsetelése, hogy hogyan használjuk az emberi kapcsolatot a pszichoterápiában. Nem hasonlít a modern pszichoterápiás könyvekhez, amennyiban nem ír le egy szakácskönyvszerű receptet, hogy pontról pontra mit kell csinálni, ha a betegednek ez a baja, inkább szemléletmód. Szerinte a pszichoterápia lényeges eleme a biztonságos környezet fenntartása, és hogy abban a környezetben a páciens tanulni tudjon.

Alapvetően még így modern szöveggel is néha nehezen olvasható a könyv, mivel Sullivan utálta a rendelkezésre álló pszichiátriai nomenklatúrát és ezért mindent megpróbált a szakzsargon helyett érthető nyelven elnevezni, de ezáltal csak egy újabb szakzsargont alkotott. Ennek ellenére sosem volt olvasás közben az az analitikus irodalomnál megszokott WTF??!-élményem, hanem mindig úgy éreztem, hogy létező jelenségekről van szó. Evans azt is mindig alaposan kifejti, hogy későbbi korok hogyan magyarázták Sullivant, mások hogyan nevezték ugyanazt, milyen kutatások támasztották alá vagy cáfolták az adott elméletét, ez így klassz, remekül kontextusba tudom helyezni. Sullivan egyes gondolatai ma már evidenciának számítanak (hatnak ránk az emberek, a maszturbálástól nem szárad le a kezed stb), de van néhány, ami ma is vita tárgya (már akkor kritizálta a DSM IV-et, amikor még nem is létezett). Mindent összevetve sok újdonságot nem tudtam meg, de szerettem ezt a könyvet, mert jobban hasonlított a saját gondolkodásomra, mint az analitikuskönyvek általában szoktak.

*"Quite simply, for Sullivan, those who come to the attention of the psychiatrist have problems of interpersonal living, which vary from so-called normals not in the kind, but in the degree or pervasiveness of difficulty."

Katya Bloom: The Embodied Self

Van alcíme is: "Movement and Psychoanalysis". A mozgásterápiás képzéshez olvastam ezt a könyvet és többnyire nagyon ideges voltam tőle.

Kezdem azzal, miről szól. Katya Bloom egy eredetileg amerikai, majd brit pszichoanalitikus hölgy, aki mozgás- és táncterápiát csinál, illetve a két módszert (ti. a mozgást és az analízist) ötvözi. A táncterápiák egy külön, nagy múltra visszatekintő módszer, a pszichoanalízis szintúgy, a kettőnek az ötvözése pedig egy igen izgalmas és előremutató terület, amelynek létjogosultságát az idegtudományok is alátámasztották. Ez utóbbiról sajnálatosan kevés részlet derül ki, két olyan fejezet is van, aminek "Evidence from neuroscience" vagy hasonlóan ínycsiklandozó címe van, ezektől mindig felébredtem, hogy végre valami, amit majd érteni fogok és értelme van és nyújtani fogja az objektivitás illúzióját, de sajnos ezek fél oldalnyi fejtegetések és rendkívül kevés tényt tartalmaznak, Bloomot szemmel láthatóan nem ez érdekli, maximum megemlítés szintjén foglalkozik a témával. Kár, engem ez érdekelt volna. 

A könyv az alábbi részekből áll: az elején ír egy fejezetet a táncterápia fejlődésének eddigi irányvonalairól, történetéről, majd pedig arról lesz szó, hogy milyen pszichoanalitikus perspektíva alkalmas arra, hogy integráljuk a mozgásterápiával. Melanie Klein, Bion, Winnicott, Stern és hasonló nevek merülnek fel. Majd ezt követően Bloom leírja a Laban-féle mozgásanalízist: Laban egy afféle szótárat alkotott ahhoz, hogy hogyan írjunk le bizonyos nem szabályos mozgásformákat. Hogy ha valaki bármilyen mozdulatot tesz, akkor annak a mozdulatnak milyen tulajdonságai vannak - nyilván tempója, kiterjedése, lehet célorientált vagy sem, stb. Laban létrehozott egy nyelvezetet ennek leírására. És most figyeljünk, Bloom szerint a különböző labani kategóriák (szimbolikusan?) megfeleltethetőek bizonyos érzelmi állapotoknak és analitikus fogalmaknak. Mittudomén, az XY labani kategória az a tárgyvesztéssel kapcsolatos szorongás, meg ilyesmi. Ez alapján, ha analitikusok vagyunk, ráhangolódunk a páciens mozdulataira és figyeljük azt, akkor egy csomó mindent megtudhatunk róla. 

Nonverbális kommunikáció analitikus szemmel, meg interszubjektivitás. Egyik kifejezést sem írja le így szó szerint, de attól még szerintem ezekre utal a maga homályos, szimbolikus, életidegen nyelvén.

Ezután Bloom egy fejezetnyi csecsemőmegfigyelést közöl, amikor azt írta le, hogy a szereplő csecsemők hogyan fejezték ki érzelmeiket mozdulataik révén, ez érdekes rész, érthető. Majd pedig néhány esetismertetést saját analitikus praxisából, ahol a mozgás, illetve annak megfigyelése is szerepet játszott. Hogyan használhatjuk a mozgás nyelvét a pszichoanalízisben. Ez is többnyire érdekes és értelmes, esetenként idegesítő rész, Bloom nem azt a fajta mozgásterápiát csinálja, amit én ismerek, hanem egyéni terápiában, ő ül, a páciens mozog, és közben beszélnek. Érdekes. 

Lássuk akkor a könyvvel kapcsolatos indulatáttételemet. Vannak azok a típusú analitikuskönyvek, ahol végig az az érzésem, mintha egy alkímista tankönyvet olvasnék. Az az érzésem, hogy amit ír, abban lehet valami, amögött sejthető valami létező jelenség, nem totál baromság, de mégis annak hangzik. Teljesen mintha azt olvasnám, hogy akkor a vörös sárkány összeolvad a sátán füstjében a zöld kígyóval, és sejti az ember, hogy itt valami létező kémiai reakcióról lehet szó, csak hát mégis istentelen sötét babonaságnak hangzik. Ettől én ideges vagyok. Ennek több oka lehet. Lehet persze, hogy a pszichoanalízis sötét babonaság és alkímia, de ezt nem gondolom. A másik, reálisabb ok, hogy én sose olvastam ezeket rendes sorrendben, hanem totál összevissza, így nem sajátítottam el szép fokozatosan a nyelvezetet és a látásmódot, ezért ennyire idegen számomra. Sőt, mi több, én rogersi és kognitív viselkedésterápiás iskolákon nevelkedtem, ahol alapvető szempontok a humanizmus/együttérzés és a logika/tudományosság, vagy legalább annak illúziója, és én mindig ezeket keresem illetve hiányolom egyes pszichoterápiás könyvekben.

Mindent összevetve ez egy igen érdekes könyv, nekem nagyon nehéz és olykor rém idegesítő volt olvasni, de olyanoknak, akik analitikusok vagy már sok analitikus irodalmat olvastak (különös tekintettel a brit tárgykapcsolat-elméletre) nem lesz ennyire idegen, hanem érthető és izgalmas lesz. Összességében még számomra is érdekes volt. Kétoldalanként mondjuk a sarokba vágtam volna, ha nem került volna egy vagyonba a könyv, de talán egy plusz nézőpontot adott a maga kleiniánus módján.

Ha valaki esetleg az én fanyalgásomon kívül többre lenne kíváncsi, annak itt a fülszöveg. 

Barney Stinson with Matt Kuhn: The Bro Code

Egyáltalán ez könyvnek számít? Végülis olyan formája van. Férjem haverja kölcsönadta nekünk, én meg felvettem az asztalról és kiolvastam egy fél óra alatt.

A How I Met Your Mother c. sorozatban Barney idéz néha a Bro Code-ból, ami a férfiak baráti-haveri kapcsolatait szabályozó képzeletbeli kézikönyv ill. etikai útmutató. Addig idézgeti a sorozatban, amíg a csatornánál valakiben fel nem merült az ötlet, hogy adjuk ki Barney poénjait gyűjteményes kötetben és nevezzük el The Bro Code-nak és majd megveszik a rajongók jól. 

Különben annyira nem gáz, bár akik látták a sorozatot, azok már minden poént hallottak, akik meg nem látták, azok nyilván nem vesznek ilyen könyvet. A legtöbb poénon el sem mosolyodom (vagy mert nem vicces, inkább buta vagy erőltetett, vagy mert ismertem), és van kb. három, amin hangosan nevetek. Formájára nézve különben leginkább a régebben divatos graffitis könyvekre emlékeztet, csak itt egy oldalon csak egy szabály van mindig, van, hogy csak egy mondat. Benne van a Hot-Crazy Scale, meg ilyenek. Nem hiszem, hogy megéri megvenni pénzért, hacsak nem fanatikus rajongó valaki és mindent gyűjt. 

Ilyenek vannak benne, hogy

Article 84.: A Bro shall stop whatever he's doing and watch Die Hard if it's on TV. 

Corollary: Ditto The Shawshank Redemption. 

Corollary: Also Top Gun, The Big Lebowski and the first part of Full Metal Jacket.

Corollary: And porn. Duh.

Nem rossz végülis, csak olyan semmilyen, meg akármennyibe is kerül, lehúzás az egy oldalon huszas betűmérettel két mondat szövegsűrűség. 

Neil Gaiman: The Graveyard Book

Amikor Gaiman itt volt Magyarországon, és vettem neki magyar népmeséket és rajongtam, akkor mesélte, hogy lesz ez az új regénye, a temetős. 

Az első oldalakon egy bérgyilkos késével kiirt egy családot, egyedül a hiperaktív, épp hogy járóképes kisfiú menekül meg. (Nem az első eset a világirodalomban, hogy hiperaktív figyelemzavar menti meg a fiatal főszereplőt a biztos haláltól, gondoljunk csak a kis Vukra). A kisgyerek tehát ahelyett, hogy ágyában maradna, kimászik onnan és az utcán bóklászik, elbóklászik egészen a temetőig, kihagyva így a vérfürdőt. 

A temetőben meg jószándékú holtak veszik pártfogásukba és neveli fel,  gyakorlatilag egy Maugli-történet, csak a dzsungel lakói helyett halottak (kísértetek) vannak, és időnként néhány vámpír vagy a sátán kutyája is becsúszik. A kisfiút Bodnak nevezik el (a Nobody becézése) és szépen felnevelik a holtak, ezalatt mindenféle kalandokba keveredik, megismerkedik egy (élő) lánnyal, valamint lassan kiderül az is, kik és miért nyírták ki a felmenőit. Csomó vicces helyzet adódik abból, hogy Bod sírfeliratokon tanul meg olvasni, és viszonylag kevés ismerettel rendelkezik a való világról, pedig szigorú orosz nevelőnője is van.

"Name the different kinds of people," said Miss Lupescu. "Now."
Bod thought for a moment. "The living," he said. "Er. The dead." He stopped. Then, "....cats?" he offered uncertainly.

A temetős környezet ellenére ez volt az egyik legkevésbé ijesztő Gaiman-könyv, amit olvastam, a történet nem túlzottan fordulatos, inkább kiszámítható, és feleannyira sem bizarr vagy morbid vagy nyomasztó, mint pl. a Coraline. Egynek jó volt, hangulatos, a húgom szerint téli könyv (konkrétan visszaadta nyáron, mert "ezt nem lehet nyáron olvasni, ez téli könyv", ami nem tudom, mit jelent, de találónak érzem). 

Mark Haddon: The curious incident of the dog in the night-time

Egyszer már olvastam ezt a könyvet magyarul (A kutya különös esete az éjszakában), és emlékszem, hogy húzódozva vettem a kezembe, mert egy autista kisfiúról szól, biztos valami nyálas-szomorú családi történet. De aztán rábeszéltek, és nagyon szerettem a könyvet, nyomokban sem szerepel benne érzelgősség. Sőt. A könyvet egyes szám első személyben az autista kisfiú írja, az autistáknak meg ugye enyhén szólva nem kenyere az érzelmesség, sokkal inkább szeretik a praktikus megoldásokat, a távolságtartást, a másodfokú egyenleteket, meg amikor három piros autó jön egymás után az utcán. 

"This is a murder mystery novel."

Christopher 15 éves, autista, és egy éjjel a szomszéd hölgy pudliját holtan találja. Mivel a kutyából kiáll egy vasvilla, Christopher hamar levezeti magának az algoritmust, hogy a kutyát a legnagyobb valószínűség szerint meggyilkolták a vasvillával. Úgy dönt, hogy nyomozni fog, ki ölte meg a kutyát, és a nyomozást egy könyvben rögzíti. Lényegében erről szól a könyv, meg hogy közben előre nem látott, nyomasztó családi titkok is a felszínre kerülnek mintegy véletlenül. Izgalmas. 

Attól nagyon klassz a könyv, ahogy Christopher szemléli a világot, mindig felfedezem a bennem lakozó autista kisfiút általa. Christopher okos. A matematikailag levezethető, logikus dolgokat szereti. A zavaros érzelmi izékkel nem tud mit kezdeni. Ennek megfelelően próbálja megérteni a világot, leegyszerűsíteni algoritmusokká, távolságtartóan, logikával kezelni. Például, ha Christopher reggel három piros autót lát iskolába menet, akkor jó napja lesz, ha pedig sárgákat, akkor rossz napja lesz, egész nap a sarokban fog ülni letargikusan és semmit sem csinál. Amikor a tanítónő rámutat ennek a logikátlanságára, Christopher elmagyarázza, hogy valami alapján el kell dönteni, milyen napod legyen, a legtöbb ember az időjárást használja erre, aminek szintén semmi értelme, hiszen ha fedett helyen dolgoznak, elvileg nem kellene elszomorodniuk az esőtől. Nekem valamiért nagyon tetszik Christopher "kocka" világnézete. 

A fő történetszál mellett Christopher néha matematikai problémákat fejt ki a regényben, vagy elmagyarázza, miken gondolkodott épp. A pályaudvarról nem leírja a benyomásait, mint egy rendes író, hanem képen közli az alaprajzot, hogy értsük, mi merre van. Meg térképeket mellékel, meg grafikonokat a helyszínről meg az aktuális történtekről. Nagyon érdekes és újszerű és klassz. Magyarul is jó volt, angolul is jó, mivel Christopher (vagyis valójában Mark Haddon) nagyon egyszerűen és célratörően fogalmaz, szerintem mindegy, milyen nyelven olvassuk.

Audrey Niffenegger: Her Fearful Symmetry

Audrey Niffenegger új regénye viktoriánus kísértethistóriába ágyazott romantikus lélektani dráma horror, amelyben szerepelnek ugyan emberek is, de a főszereplő vitathatatlanul a híres londoni viktoriánus temető, a Highgate Cemetery. Ehhez még tegyük hozzá, hogy gyakorlatilag az összes főhős minimum fura, vagy csak pszichés beteg. A könyv alaphangulata tehát túlvilági és hátborzongató, de közben teljesen hétköznapi történetek játszódnak benne, szerelem, halál, családi konfliktusok, cicák.

Elspeth Noblin (44) londoni lakása a temetőre néz, hátsó kertjét csak egy fal választja el attól. Elspeth meghal rákban nagyjából az első oldalon, hátrahagyva fiatalabb szeretőjét, egyben alsó szomszédját, Robertet, aki PhD-téziseit írja a viktoriános temetkezésből. Robert csak Elspeth naplóit örökli, amelyek valószínűleg sötét titkokat rejtegetnek. Elspeth a lakását húsz éve nem látott ikernővére gyermekeire, Juliára és Valentinára hagyja, azzal a feltétellel, hogy csak akkor kapják meg az örökséget, ha legalább egy évig a lakásban laknak. A két szőke amerikai kiscsaj tehát 21 évesen Londonba repül és berendezkedik a temető felett. Alsó szomszédjuk Robert, felső szomszédjuk pedig Martin, az agorafóbiás kényszerbeteg rejtvénykészítő.

Később kiderül, hogy Elspeth kísértete is a lakásban maradt, konkrétan az asztalfiókban lakik, és naponta edz, hogy ügyesebben kísérthessen.

A szereplők, mint mondtam, furák. Elspeth ugye kísértet. Robert holmi félénk, elvarázsolt angol bölcsész. Martin kényszerbetegsége már olyan méreteket öltött, hogy szinte életképtelen, napokig kell fogkefével súrolnia a járólapot meg római számokban visszafelé számolni. Felesége, Marijke két évtizednyi házasság után azon gondolkodik, hogy elhagyja, pedig szereti, de már nem tud együtt élni a kényszerekkel, elege van abból, hogy újságpapírral van beragasztva az ablak és zacskót kell húznia a papucsára a lakásban. De ez mind semmi, mert Julia és Valentia tükörikrek. Mindketten egyformán tizenkét évesnek látszanak, szőkék, sápatagok, túl vékonyak, és fogalmuk sincs, mihez kezdjenek az életükkel. Az egypetéjű ikreknek azon ritka csoportjába tartoznak, ahol a két iker nem egyforma, hanem az egyik iker pontos tükörképe a másiknak: az anyajegyei, a hajában a forgók, valamint a szervei is tükörképek, magyarul Julia szíve rendesen bal oldalon van, Valentináé viszont jobb oldalon, stb. (van ilyen, tényleg). Egyforma, többnyire fehér ruhában járnak, ugyanazt álmodják, egy ágyban alszanak. Összebújva.

Úgy gondolom, bár nekem bejött a Her Fearful Symmetry, de talán nem mindenkinek fog tetszeni a könyv felépítése. Lassan indul be, az első egynegyedében csak megismerjük a szereplőket, kísértetnek vagy bármi természetfelettinek nyoma sincs, vagy alig. A szereplők közül első pillantásra egyik sem olyan, akivel azonosulni lehetne, annyira furák, hogy az inkább bizalmatlanságot kelt, nem szeretem őket. Később aztán, ahogy jobban megismerjük őket és belekeveredünk a konfliktusaikba, nagyon is érthetővé és szerethetővé válnak. Nem szeretném elmesélni a történeteiket, de mindegyik történetszál valamiképpen a szeretet vagy a szerelem kissé bizarr, rögeszmés, vagy csak szokatlan formájáról szól. Furcsa, nem hétköznapi, nagyon érdekes kapcsolatokról és ragaszkodásokról. Aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy egy klasszikus, nyomasztó kísértethistória kellős közepében vagyunk, ami egyre baljósabb, egyre hátborzongatóbb, egyre betegebb és kísértetiesebb. A fordulatok és az előkerülő sötét titkok ugyan sokszor elég kiszámíthatóak, de azért az ember izgul, hogy csak nehogy "az" történjen, és közben nem tudja abbahagyni az olvasást, pedig már hajnali három, és egyre biztosabb benne, hogy ma rosszat fog álmodni.  

A Her Fearful Symmetry az Időutazónál (eddig bírtam ki, hogy ne hasonlítgassam) kevésbé mély, kevésbé megragadóan érzelmes könyv, inkább sokszor rideg és szokatlan. Nyilvánvaló, hogy Audrey nem is próbált még egy időutazót írni, inkább most az összes furaságát beletette ebbe a könyvbe. Niffeneggerről érdemes tudni, hogy hobbija kitömött állatok preparálása és hogy képein leginkább csontvázcicák és csontvázangyalok szerepelnek, szóval nem idegen tőle a hátborzongatás.  

Mindent összevetve szerettem a könyvet, izgalmas és különleges és nyomasztó. Tetszett, ahogy a klasszikus kísértettörténetek megszokott elemei keverednek a fura szerelmekkel-kapcsolatokkal, és szerettem azokat az apróságokat, amiket Niffenegger tesz hozzá a kísértet-léthez (mint például egy fa kísértete, vagy hogy Elspeth a fiókban lakik, és persze a Little Kitten of Death). Mindemellett fura lélektani családi drámát meg kísértetsztorit már mindenki olvasott, emiatt a Her Fearful Symmetry nem annyira meglepően újszerű, mint az Időutazó volt. Niffenegger ezúttal nem váltotta meg a világot, de egy érdekes és izgalmas könyvet írt. 

Niffenegger beszél a könyvéről

A tükörikrek orvosi magyarázata

Highgate Cemetery

Innen a fotó a temetőről

Lázár Ervin: Csillagmajor

A Csillagmajor felnőtteknek szóló novelláskötet, amelyben Lázár Ervin megmutatja, milyen is a magyar mágikus realizmus. Nyilván nem olyan egzotikus, mint Marquez, cserébe megyugtatóan ismerős. Lázár Ervin pedig klassz, mint mindig, néha nagyon meseszerű, máskor épphogycsak feltűnik a fantasztikum és már-már Mikszáth-osan szájbarágósan realista, de végig nagyon szerethető.

Persze, nagy rajongója vagyok a mágikus realizmusnak és Lázár Ervinnek is külön-külön, szóval nyilván bejön. 

Összesen 15 novellát tartalmaz a százoldalas kötet, ebből rájöhetünk, hogy a novellák nem hosszúak, némelyik három oldal sincs. Mindegyik kimondva vagy kimondatlanul Rácegresen játszódik, abban a faluban, ahol a szerző felnőtt. Emlékeim szerint nincs közöttük vidám történet, hanem inkább torokszorítóak, meghatók, vagy csak szimplán nyomasztóak, esetleg bizarrak. Néha a fantasztikumot csak arra használja Lázár Ervin, hogy hepiendet írjon a történeteknek, amikről valahol mind jól tudjuk, hogy a valóságban csak szimplán rosszul végződtek - háború van, szegénység, meglehetősen könyörtelen világ lenne, ha nem lennének csodák. 

A kedvencem egyébként asszem A kovács című, amiben a falusi kovácshoz beállít az ördög, hogy patkolja meg a lovát, fenyegetően és vészjóslóan, és persze a falusiak összefognak ellene, de nem lövöm le a befejezést. A másik kedvencem pedig A kút, ami leginkább a halálról szól meg az emberek közötti kötődésről, és az a fajta elszomorító történet, aminél nem bánod, hogy szomorkodni kell. Meg egy kissé hátborzongató. Most, hogy így jobban belegondolok, az összes történetben van egy jó adag hátborzongatás, Lázár Ervin a csodák mellett a horrorelemekkel sem fukarkodik.

Néha túl szájbarágós a tanulság, pl. A grófnő címűben, ahol kiderül, hogy báli ruhában nem lehet kapálni, dehát novelláskötet, mindig minden novelláskötetben van 1-2, ami nem tetszik. 

Megvan az egész itt

Richard Brautigan: Egy déli tábornok Nyugatról / Hogy el ne fújja mind a szél

Két regényt tartalmaz a könyv, méghozzá Brautigan első és utolsó (életében megjelent) regényét. Brautigan a hatvanas-hetvenes évek Amerikájának írója, beatnemzedék, stb., én meg azóta szeretem, hogy egy novellafordító versenyen ő volt a feladat és ott nagyon megtetszett nekem a humora. Időnként eléggé elszállt, máskor szarkasztikus, nem veti meg a fárasztó szóvicceket, néha Rejtő-re emlékeztet kicsit ((a humora, más nem)). De inkább hadd meséljek külön-külön a két regényről, mert elég különbözőek. Egyébiránt középiskolás koromban történt mindez - amikor megnyertem vele a novellafordító versenyt, megtetszett, és elolvastam magyarul fellelhető összes műveit - , most nemrég meg újraolvastam ezeket.

Egy déli tábornok Nyugatról

Az író ekkor még fiatal volt és vitán felül bohém, engem kicsit az Úton-ra emlékeztetett a hangulat, bár nem stoppolják benne körbe Amerikát, sőt. Főszereplőnk, aki E/1-ben mesél, megismerkedik a Lee Mellon nevű, ööö, életművésszel - hát, nem tudom, Lee Mellon micsoda, egy hobó, de orosz klasszikusokat olvas. Leginkább céltalanul lézengenek az életben, nincs különösebb történet, néha megismerkednek egy lánnyal, könyveket olvasnak, fura figurák bukkannak fel, meg próbálják megoldani azt a problémát, hogy a tóban túl hangosan kuruttyolnak a békák. Van ennek az egésznek egy utánozhatatlan hangulata, az életnek az a fajta céltalansága, ami nem nyomasztó, nem is boldogítóan felszabadító vagy ilyesmi, hanem csak többnyire derűs, néha szomorú sodródás. Mindez Brautigan remek szövegével és karaktereivel, némi fűvel, egy Elizabeth nevű nővel, a szétszerelt motorral meg a Bibliával, és akkor a krokodilokról még nem is beszéltem. Teljesen értelmetlen, nagyon szerethető könyv. Idézek belőle párbeszédet is, hogy értsük, miről beszélek. Például az.

Lee Mellon felnézett az égre. Újonnan szerzett ismerősök hajlanak rá, hogy felnézzenek az égre. Lee Mellon sokáig nézte.
- Na? - érdeklődtem, mert szerettem volna a barátja lenni.
- Sirályok - mondta ő. - Például az. - És felmutatott egy sirályra, de nem tudhattam, hogy melyikre, mert sokan voltak és mind a hajnalt szólongatták. Azután hallgattam egy sort.
Hát igen, kézenfekvő volt a sirályokra gondolni.

Hogy el ne fújja mind a szél

Mintegy húsz évvel későbbi regény, jóval konvencionálisabb, komolyabb, összeszedettebb az előzőnél. Gyermekkori emlékeit meséli el benne az író, nem tudom, mennyire önéletrajz és mennyire fikció, ránézésre inkább önéletrajzinak tűnik. A negyvenes évek Amerikája egy kisiskoláskorú srác szemével. Egyébként egy rosszul végződő "balesetet" mesél el benne, csak a végén derül ki a pontos történet, de mindvégig sejteti, hogy itt valami rosszul fog végződni. A konkrét történet elmesélése közben viszont mindig elkalandozunk valamerre, visszaemlékezünk, de leginkább fura figurákat ismerünk meg, ami Brautigan legnagyobb erőssége, imádom a karaktereit, épp csak egy kissé törvényenkívüliek vagy csak elütnek az átlagtól, különcök, érdekesek. A főszereplő srác barátkozik egy öregemberrel, aki a tó partján él egy maga építette faházban, mindenki más fél tőle, mert hírneve szerint gyerekeket eszik. Az öregember a kertjében paradicsomot termeszt, megkínálja vele hősünket is, és elmagyarázza, hogy a paradicsomot csak borssal szabad enni, semmiképp se megsózva vagy üresen, mert úgy a finom; majd előhozza a kamrából a világ legnagyobb borsszóróját. Én meg nagyjából 18 éves koromban olvastam ezeket a sorokat, és azóta eszem mindig borssal a paradicsomot. 

Brautiganről még annyit érdemes tudni, hogy fiatal korában paranoid skizofrénnek diagnosztizálták és elektrosokkal kezelték a korabeli kollégák, amely diagnózist én kissé kétkedve fogadok. Depressziósnak talán inkább tűnik. Valamint, hogy legismertebb műve a Pisztrángfogás Amerikában című, amit szintén 18 éves korom körül olvastam, de nem tetszett, mert az már túl szimbolikus és többértelmű és absztrakt volt nekem. Lehet, el kéne olvasni újra, hátha már bejön.

Valamint némi aktualitás: a bejegyzés témájául szolgáló könyvet jelen pillanatban (2009.09.19.) leárazva, 500 forintért vesztegeti az Alexandra, legalábbis az Eurocenterben lévő könyvesboltjukban.     

Sophie Kinsella: Remember me?

Augusztusban olvastam ezt a könyvet, szabira mentem, és olyat akartam, ami könnyed, szórakoztató, butácska, biztosan nem "fajsúlyos", és tutira nem történnek benne rossz dolgok. Kinsellában lehet bízni. A Remember me? tökéletes alapanyag lenne egy romantikus komédiához, nem is értem, miért a Shopaholic...-ból csináltak filmet és nem ebből, amikor a Remember me? nemcsak megfelel a fent felsorolt kritériumoknak, hanem még fordulatos is. Meg kevésbé idegesítő a csaj.

Tehát a történet. Lexi Smart (27 éves asszem?) felébred a kórházban, bekötött fejjel. Arra emlékszik, hogy előző este barátnőivel valami londoni klubban ittak túl sok banánkoktélt, lúzer pasija (akit Loser Dave-nek hívnak a gyengébbek kedvéért) feltehetőleg épp megcsalta, a munkahelyén nem kapott bónuszt, le van égve, zuhog az eső, és holnap lesz az apja temetése. Kiderül azonban, hogy a fenti események nem előző este történtek, hanem három évvel ezelőtt. Lexi egy autóbaleset kapcsán fejsérülést szenvedett, ezért került kórházba, és a fejsérülés miatt kiesett az emlékezetéből az előző három év. (Különben tényleg van ilyen, csak ritka). 

Lexinek tehát fogalma sincs, mivel töltötte elmúlt három évét, de ez lassan kiderül. Például, hogy azalatt valahogyan (??) Louis Vuitton-táskára és Mercedes gépjárműre tett szert; vezető beosztásba került a cégénél, férjhez ment egy milliomoshoz, ruhatárát bézs színű kosztümökre cserélte, lepattant barátnőit pedig milliomosfeleségekre. Hogyan, miért? A könyv arról szól, hogy Lexi próbál helytállni a számára ezáltal teljesen új élethelyzetben, közben pedig igyekszik kinyomozni, hogy mi is történhetett az elmúlt három évben. Aztán persze tovább bonyolódnak a szálak. Aztán még tovább. A végén meg kiderül minden, és le a kalappal Kinsella előtt, egészen hitelesen megmagyarázza Lexi feltörését és az elmúlt éveket. Valamint azért is, mert az amnéziával kapcsolatban sem ír hülyeségeket, egyszer sem, hanem például remekül beleírta a könyvbe, hogy amnéziásoknál a szemantikus (tények) és az epizodikus (életesemények) emlékezet totális kiesése mellett a procedurális (készségek) emlékezet akár sértetlen is maradhat - magyarul Lexi az üzletfeleinek a nevére sem emlékszik, viszont képes járni tűsarkú cipőben. 

Szerettem ezt a könyvet, egy korrektül összerakott csajlimonádé, időnként remek szövegekkel, helyes pasikkal, és az átlag Bridget Jones- Becky Bloomwood vonalnál talán egy fokkal értelmesebb és kevésbé bosszantó főhőssel. Oké, a műfajból adódóan azért legalább egyszer veszélyesen súrolja a "nyálas cukormáz"-határt, de kategóriájában számomra idén egyértelműen a legjobb volt eddig.

Alekszandr R. Lurija: Válogatott tanulmányok

Egészen kedvetlenül vettem a kezembe ezt a könyvet még a PhD-szigorlatom kapcsán*, Lurija nagyon híres szovjet neuropszichológus 1970-ben kiadott értekezései, hát nem hangzik valami veszettül izgalmasnak. Ehelyett igazán érdekes. Tény, hogy nem ebből fogjuk megtanulni a kognitív idegtudományokat, de érdemes belelapozni. A téma iránt érdeklődőknek. Hogy elmondhassák magukról, hogy olvastak Luriját. Mert égő, ha nem. Meg mert szórakoztató. 

Nézzük akkor, mi van benne. Eléggé random témájú tanulmányok, összesen 12 darab. Olyanokról szólnak, hogy különböző agysérülések esetén fellépő szindrómák, emlékezetzavarok, neurolingvisztika, szemantikai rendszerek. 

Az egyik kedvencem az a tanulmány, ami amellett érvel, hogy az ember magasabb szintű agyműködése változik és változtatható. Például itt van az absztrakciós készség. Lurija és mtsai erre a következő kísérletet végezték el: feltételezték, hogy primitív, kelet-ázsiai földművesek máshogyan gondolkodnak, mint az okos városi ember; de ha a primitívnek elvisszük a kultúrát, akkor az is úgy fog. Elmentek a távoli szovjet falvakba, ahol vágottszemű emberek primitíven földműveltek. Volt olyan falu, ahol tényleg csak a kapálás ment, de volt olyan, ahová már elérkezett a szocializmus fénye és az írástudatlan parasztokat állambácsi kolhozba tömörítette és írni tanította és egyáltalán, szintre hozta őket. A kutatás során például a következő feladatot adták: négy kép, fűrész, balta, fahasáb és lapát közül melyik 3 tartozik össze? A primitív paraszt azt mondta, hogy a fűrész, balta és fahasáb, mert ez mind a favágáshoz kell. Hiába magyarázták meg neki, hogy léteznek ám szemantikai kategóriák is, mint például "szerszámok", és ide tartozik a fűrész, balta, lapát, a fahasáb pedig nem, ezt nem volt hajlandó felfogni az ebadta parasztja, ragaszkodott hozzá, hogy nem kell a lapát. Mindeközben azok az ifjú legények és kolhozaktívák, akik már egy éve beléptek a kolhozba és írni tanultak ottan, azok rögtön elsőre helyesen osztályoztak.

Ezzel különben semmi baj nincs, érdekes és szellemes kísérlet, ami mai szemmel viccesen, ööö, retró, az az eredmények tálalása. "A kollektív gazdálkodás, a termeés közös megszervezése alapjaiban rendítették meg a régi gazdasági alakult pilléreit, a nagyszabású fevilágosító és propagandamunka elősegítette az osztályöntudat fejlődését, amelyet addig a falu mindennapi élete determinált." Mintha az absztrakt gondolkodás képessége bármiféleképpen is összefüggene az osztályöntudattal. Ezt persze így nem is állítja Lurija, csakhát... sugallja. 

Az utolsó, izgalmas tanulmány Lurija S. nevű "pácienséről" szól, aki nem beteg volt, hanem egy emlékezőművész, gyakorlatilag bármit meg tudott jegyezni, hosszú számsorokat, akárhány szót, epizodikus emlékeket, helyeket. Lurija és munkatársai rengeteget vizsgálták ezt az embert élete során, ebből néhány vizsgálatot idéz, de különben inkább történeteket mesél S.-ről, illetve S. élménybeszámolóit idézi. S.-nek jelentős szinesztéziás képessége volt (amikor az ember egy érzékszervi benyomáshoz másik érzékszervet köt, pl. a számoknak színe van, vagy Baudelaire a zöld szagokkal**), de S. nem csak két érzékszervet kötött össze, hanem többet és mindig. Ez volt, amiben könnyítette az életét, másban nehezítette; emellett kiemelkedő képzelőerejével és önhipnotikus képességével szabályozni tudta a saját pulzusát és fájdalomküszöbét, viszont megrögzött álmodozó maradt. Az ember nem győz sajnálkozni, hogy akkoriban nem volt fMRI, és nem nézhettük meg, mi folyik ennek az embernek az agyában. 

Különben összességében nem valami sok neuropszichológiát tanultam ebből a könyvből, viszont tetszett a hamisítatlan korhű szovjet tudományos élet hangulata.

*A témavezetőm a vizsga előtti napon ebédnél beparáztatott, hogy az egyik vizsgáztató Lurija tanítványa volt, és ha nem olvastam tőle semmit, akkor végem. 

**"Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok,
oboa-édesek, zöldek, mint a szavannák,
- s mások, győzelmesek, romlottak, gazdagok."
/Baudelaire: Kapcsolatok/

Dr. Csermely Gyula: Ha 1 nő gyereket akar

Nem a téma miatt vettem a könyvet, nincs a küszöbön gyermekáldás, hanem mert megláttam, hogy jé, a Csermely Gyula írt egy könyvet. Élőben raliversenyeken találkoztam vele futólag, ahol én tolmácsként dolgoztam, ő meg a pályabejáró autókat vezette. A pasi a "lúzer" szó tökéletes ellentéte, amennyiben sportos, napbarnított, magabiztos, olyan, akin látszik, hogy van pénze és jó kocsija, emellett okos és remek a humora is. Valamint nőgyógyász. Fenti benyomásaimnak megfelelően feltételeztem, hogy biztos okos, jó humorú könyvet írt. És tényleg. 

"Te tényleg gyereket akarsz? - kérdeztem csodálkozva.
Feleségem megismételte a riasztó bejelentést."

Így kezdődik az egyébként igaz történet. Gyula, aki szülész-nőgyógyász és Gabi nevű felesége, aki nem, gyereket terveznek. Gabi ragaszkodik hozzá, hogy Gyula legyen a szülésze, ami különben nem szokás, de Gabi akarja, ám legyen. Gabi a terhessége alatt minden lehetséges dolgot megkérdez Gyulától, ami a terhes nőt érdekelheti, diéta, laborleletek, mennek ultrahangra, császár előnye-hátránya stb. emellett Gyula még rendel is két helyen, néha arról is mesél, hogy az ott beeső nők miről kérik ki a véleményét, vagy mi bajuk van. Ezekről a témákról nagyon részletesen, okosan, kellő szakmai megalapozottsággal értekezik nekünk. Tényleg rengeteg dolgot megtudunk a terhességről és nagyon hiteles. Külön szeretem, ahogy az otthonszülésről kifejti a véleményét, mindenféle sárdobálás és hatásvadászat nélkül. 

Emellett épp ebben az időszakban felújítják a házukat, ami meg számtalan vicces helyzetet eredményez, és a magyar egészségügy mellett a magyar építőiparról is kapunk egy nem túl hízelgő képet.

Műfaját tekintve mondjuk legyen ismeretterjesztő regény, néha eléggé egy blogra emlékeztet, máskor meg az Élet és tudományra, csak végig nagyon vicces. Vicces, okos, szórakoztató. Máris ilyen könyvet akarok írni a pszichiátriáról.    

Sophie Kinsella: Shopaholic & Sister

Túl sok dolog nyomasztott, munkában és magánéletben, szakmailag és emberileg egyaránt, úgyhogy gondoltam, kiolvasom a shopaholic-széria hiányzó darabját, hátha az segít. Rengeteg szomorú történetet hallottam egész nyáron, és amúgy is gondterhelt voltam, és olyan könyvet akartam, amiben tutira nem történnek drámai vagy nyomasztó dolgok és borítékolható a hepiend. És mivel már olvastam a sorozat sorrendben ezután következő részét (Shopaholic and baby), így nagyjából tudtam, mire lehet számítani a Sister-ben. Sajnos, mint kiderült, nem csak nagyjából, hanem szóról szóra. 

Becky Bloomwood tehát ismét lecsap, ezúttal hazajön világ körüli nászútjáról és próbál beilleszkedni a londoni életbe és a házaséletbe. Ezt olyan problémák nehezítik, hogy 1. legjobb barátnője, Suze időközben beújított egy másik öribarit; 2. a nászúton istentelen mennyiségű cucot vásárolt (ebédlőasztaltól a gongig), amiknek Luke nem örül és valamit tenni kéne velük; 3. nincs állása; 4. kiderül, hogy van egy nővére, akiről eddig nem tudott és aki első ránézésre cseppet sem hasonlít rá. Például spórolós. Meg okos is.

Mindegy, a végére minden megoldódik. Untam ezt a könyvet, egyrészt, mert tényleg minden történést elmesél a következő könyvben, szóval tudtam, mi lesz, másrészt meg mert kezdett idegesíteni/untatni Becky Bloomwood és felelőtlen vásárolgatása. De különben a célnak megfelelt.  

Susanne Forward: Mérgező szülők

A két, családon belüli erőszakról szóló, magyarul megjelent alapkönyv közül ez a másik. Azt kell mondanom, hogy míg a Trauma és gyógyulás nagyon jól megírt, terapeutáknak szóló, professzionális mű, addig a Mérgező szülők egy tipikus önsegítő könyv: olvasmányos, laikusoknak szóló, esetenként kissé hatásvadász, de alapvetően jó fajta, hasznos.

A könyv tehát elsősorban laikusoknak íródott, de szakmabeliek is haszonnal forgathatják, sőt, a második fejezetben egy csomó működőképes gyakorlati tanácsot kapunk traumatúlélők segítésére. De kezdem az elején.

Két részből áll a könyv, az első felében szülőtípusokat sorol fel a szerző, és megtudhatjuk, melyikkel miért nehéz felnevelkedni. Az összes szülőtípushoz egy csomó esetismertetést mellékel, és elég jól lefedi a nevelési hibákat, tehát elég valószínű, hogy valamelyik fejezetben az ember a saját szüleire ismer rá. Az összesen hat szülőtípus a legelviselhetőbbtől kezdődik ("Az alkalmatlan szülő") és fokozatosan durvul be (irányító; alkoholista; szavakkal verő) egészen a lehető legdurvábbakig (testi erőszak; szexuális erőszak). Rengeteg esetet közöl, amik nagyon életszerűek, és míg az első fejezetekben hajlamos vagyok kissé mentegetni a történetekben szereplő szülőket (miért kell valakit mindjárt mérgező szülő-nek nevezni azért, mert nem állt mindig a helyzet magaslatán), addig az utolsó fejezetben már legszívesebben személyesen keresném fel és lőném tökön a leányát megerőszakoló nyomoroncot.   

Miután megismerkedtünk a szülők által elkövethető leggyakoribb hibákkal, a könyv második felében a terápiás lehetőségek jönnek. Ez főként arról szól, egyedül mit tehet az ember otthon a sérelmeivel, anélkül, hogy pszichoterápiára menne. Elég értelmes kis gyakorlatok, írásos feladatok és végiggondolnivalók szerepelnek a könyvben. Arra azért kitér a szerző, hogy ha bántalmaztak, pláne megerőszakoltak a szüleink (vagy egyéb gondviselőink), akkor ne egyedül csináljuk, hanem legyen kéznél egy terapeuta vagy valami önsegítő csoport legalább. Mert az túl nehéz. Szerintem amúgy elég jó ez a rész, mivel egyrészt a gázos szülőkkel rendelkező olvasó rájön, hogy nem egyedi eset, számtalan emberrel történtek hasonló dolgok, esetismertetésekben magára / szüleire ismerhet, másrészt gyakorlati tanácsokat is kap a megküzdéshez. Harmadrészt kap egy képet arról, hogy mégis milyen lehet a pszichoterápia, és esetleg korábbi előítéleteit legyőzve akár el is mehet. 

Egy dologban nem értek feltétlenül egyet Susan Forwarddal. Bántalmazottak terápiáját illetően a trauma feldolgozása nagyjából ugyanúgy zajlik a legtöbb terápiás irányzat szerint, ugyanaz a lényeg. Abban különböznek, hogy kell-e konfrontálódni személyesen a bántalmazókkal, vagy sem. Susan Forward szerint kell, és konfrontáció nélkül nincs teljes gyógyulás. Ő is leírja, hogy más terapeuták ezt máshogy (rosszul) gondolják, de attól még így van: muszáj odaállni apád elé és közölni vele, hogy téged mindig is zavart, hogy ivott, megvert és letaperolt. Ebben nem értek egyet Forwarddal, mert szerintem a konfrontáció nem elengedhetetlen feltétel. Meg különben sincs olyan pszichoterápiában, hogy valamit "muszáj". De tény, hogy neki több tapasztalata van bántalmazottakkal, mint nekem, szóval tiszteletben tartom a véleményét.

Kicsit félrevezető a könyv bevezetője / címe / fülszövege, mert bár tényleg főként a bántalmazó szülőkre koncentrál, azért nem csak erről szól: olyan szülőkről is egy csomó szó esik, akik nem verték agyon a gyereküket, csak mondjuk sokat kritizálták vagy ilyesmi. Tehát olyanoknak is jól jöhet a könyv, akiknek nem mindjárt mérgezőek a szüleik, hanem csak valami hétköznapi érzelmi zsarolásban utaznak.    

Judith Herman: Trauma és gyógyulás

Van alcíme is: Az erőszak hatása a családon belüli bántalmazástól a politikai terrorig. Főnököm kölcsönadta ezt a könyvet, a felénél tartottam, amikor megvettem magamnak, hogy legyen nekem is otthon, mostanában az egyik legjobb pszichoterápiás könyv volt, amit olvastam. Végig azon gondolkodtam, hogy nem ártana mondjuk legalább  a pszichoterápiás oktatásban valami ajánlott olvasmányok-listára feltenni, a könyv utószavában aztán szerepel is, hogy az USÁ-ban néhány helyen tankönyv. Iszonyú érdekes és hasznos, és az "iszonyú" szót itt igen helyesen alkalmazom, mert elég durva sztorikkal van tele. 

Tehát. A könyv szakmabelieknek íródott, nem önsegítő könyv, bár úgy gondolom, a téma iránt érdeklődő laikus is haszonnal forgathatja, ahogy mondani szokás. Arról szól, hogy ha az embert trauma éri, akkor az milyen tünetekhez vezet, és hogyan kell gyógyítani. A trauma alatt erőszakos cselekményeket, bántalmazást, elrablást, természeti katasztrófákat értünk, tehát nem a hétköznapi nyafogást, hogy ötödikben igazságtalanul kaptam kettest matekból. A traumáról és következményeiről három nagy forrásból van tapasztalatunk: ezek a világháborús történetek (harctéri neurózis vagy gránátsokk a jelenség neve), a holokauszt-túlélők beszámolói, valamint az, amikor a férfiak otthon, hétköznap bántalmazzák a nőiket és/vagy a gyereküket. Erre kitérek bővebben is, mert izgalmas kérdés, egyébként Judith Herman is főleg erről ír, mivel sokkal gyakoribb jelenség a holokausztnál. 

Úgy kezdődött, hogy Sigmund Freud a 19. században rájött, hogy az embereknek jót tesz, ha beszélget velük valaki. Akkoriban a hisztériás menyecskék képezték a fő pacientúráját, vagyis olyan nők, akiknek különféle pszichés tüneteik voltak, valamint olyan testi tüneteik, amiket pszichés ok hozott létre. Freud első körben rájött, hogy az esetek nagy részében a jelenlegi tünetek hátterében gyermekkorban elszenvedett bántalmazás, sok esetben szexuális abúzus, sok esetben az apa vagy más rokon által elkövetett szexuális abúzus áll. Arra is rájött, hogy ezt az emléket a menyecskék elfojtják, és ez betegíti meg őket, ezt szépen le is közölte annak rendje és módja szerint. Majd ezt követően kezelt még egy csomó ilyen nőt, és mindegyikről kiderült, hogy bántalmazták, és akkor Freud úgy döntött, hogy ez nem lehetséges: ugyanis lehetetlen, hogy köztiszteletben álló bécsi családok köztiszteletben álló családapái rendre brutálisan verjék vagy molesztálják leányaikat, és ekkor Freud arra a következtetésre jutott, hogy ezek a történetek igazából nem történtek meg, csak az említett nők fantáziájában. Ezt is szépen leközölte, az előző közleményét visszavonta, és ehhez mérten dolgozott tovább. A jelen kor traumakutatói és analitikusainak egy része szerint Freud tévedett, az esetek valóban megtörténtek. Más iskola szerint nem. Persze, ezt sosem fogjuk tudni kideríteni, hogy másfél évszázaddal ezelőtt mi is zajlott a bécsi otthonok sötét mélyében, de mindenesetre igen érdekes kérdés. 

Judith Herman ahhoz az iskolához tartozik, akik szerint ezek megtörténtek, valamint azóta is egyes felmérések szerint az USÁ-ban minden negyedik (negyedik!) nőt bántalmaztak vagy gyermekkorában, vagy felnőttként. A bántalmazáson való átesés (bántalmazás alatt továbbra is megerőszakolást vagy durva vagy rendszeres verést értünk) azután különféle pszichés tünetekhez vezethet, depresszióhoz, szorongáshoz, meg mindenféle egyéb furcsa emlékezetkiesésekhez, emlékbetörésekhez, hangulati labilitáshoz, stb. A könyv második fele a terápiás lehetőségekről szól, vagyis, hogy pszichoterápiában hogyan kezelhetők a trauma okozta tünetek. Ez a második rész ugyan terapeutáknak szól, de úgy gondolom, hogy ez az a rész, amit bántalmazottak illetve bántalmazottak hozzátartozói is nyugodtan olvashatnak, érthető és sok új szempontot ad még akkor is, ha nincs épp lehetőség pszichoterápiára elmenni.   

Herman még jól is ír, értelmes mondatokban, nagyon világosan (a dinamikusan orientált pszichoterapeutákkal szemben van az az előítéletem, hogy csak tízsoros, érthetetlen mondatokban képesek kifejezni magukat, de ő kivétel), mindent összevetve okos, hasznos, meglehetősen provokatív könyv.